Azt mondja, sem a szakirány, sem az országváltás nem volt számára nehéz, csak kellő nyitottság kell ahhoz, hogy az ember az újdonságot esélyt nyújtó lehetőségnek lássa, ne bizonytalan ingoványnak. A karrierje egyik legfontosabb mérföldkövének azt tartja, hogy megismerkedett egy magyar származású, Amerikában élő orvosprofesszorral, Szabó Sándorral, aki a gyomor- és bélrendszeri betegségek, elsősorban a gyomorfekély területén végzett kutatásokat, és meghívta őt az intézetébe. A pozsonyi diplomáját itt ugyan elismerték, de ez csak annyit jelentett, hogy jogosult volt letenni a különbözeti vizsgákat, és pályázhatott rezidensi állásra. Nem volt egyszerű, pár évig tartott, míg ezt megkapta Massachusettsben, végül 2000-ben költözött ki feleségével Amerikába.

Hogyan indult karrierje az USA-ban? Hogyan lett belgyógyászból patológus? Mi teszi ki valójában a patólógusok munkájának kilencven százalékát? Mi szükséges ahhoz, hogy az ember külföldön új életet tudjon kezdeni, vagy ami még nehezebb, szakmai karriert építeni úgy, hogy még otthon is érezze magát az új világban, másfajta életformában? Hogyan lehet, hogy szlovákul tizennyolc év alatt nem tudott olyan jól megtanulni, mint angolul egy év alatt? Mi tetszett meg neki az amerikai egészségügyben? Mi köszönhető az Obama-care-nek? Miért nincs Amerikában hálapénz? Milyen most ott a vírushelyzet? Hogyan állnak ott a maszkviseléshez és az oltáshoz az emberek? Mi várhat ránk, ha nem okulunk a mostani hibáinkból, és nem tanulunk meg élni ezzel a veszélyeztetettséggel? Mi győzte meg arról, hogy ő maga beoltassa magát? Szeretne visszajönni Szlovákiába?

A legújabb, már kapható Vasárnapban például ilyen kérdésekre is választ kaphatunk Vrabec Mária interjújából.