Németül is hallom a vasúti hangszóróból az egyik Pozsony–Bécs járat kapcsán: „…Wien Hauptbahnhof”. A Szlovákia egyik visegrádi partnerének számító Magyarország fővárosa, Budapest felé induló gyorsról magyarul nincs hasonló tájékoztatás. Csak a budapesti érkezési helyre utaló szavak hangzanak el magyar nyelven, fura kiejtéssel: „…pajáááudvááár”. Amúgy sok vonatkozásban egyelőre ebben a kölcsönös nyelvi mellőzésben is „partnerek” a visegrádi négyek.

Ügyeimet intézve a városban cikázok, és a tömegközlekedési eszközökön hallom, hogy az egyes megállók nevét a narrátor helyett egy-egy ismert pozsonyi személyiség mondja be. Az elnöki hivatalnak helyet adó Grassalkovich-palota előtt az államfő tájékoztat a megállókról. Szimpatikus kezdeményezés, gondolok rá sokadszor, és eszembe jut a valószínűtlenül nyújtott „pajáááudvááár”. Talán ezt a vasúti közleményt is bemondhatná egy magyar narrátor? Vagy az egyébként profi szlovák narrátor jobb magyar kiejtéssel? Esetleg egyszer majd rendre elhangozhat a teljes szöveg magyarul is?

Majdnem előrefutottam, pedig még piros van. A Grassalkovich-palotától a Mihály-kapu felé tartok. Érintem a trinitáriusok templomát, amely mellett egykor a rend kolostora állt. Széchenyi ott, az országgyűlés egyik kerületi ülésén ajánlott fel támogatást 1825-ben a később Magyar Tudományos Akadémiává váló Magyar Tudós Társaságnak. Azt mondta, „…ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá”. Leszállok a csak a fejemben robogó reformkori „nosztalgiajáratról”, és az elmúlt két évszázadon végigpillantva azt a mindenkori törekvést látom, hogy egy-egy nyelvet ne kifejtsenek, hanem inkább kifelejtsenek.

S persze látom emellett azt az inkább alulról jövő, a kölcsönös tisztelet és a piaci érzék diktálta igyekezetet is, amely mindig arra irányul(t), hogy a helyben használt főbb nyelvek mind megjelenhessenek közcélú feliratok részeként.

A Mihály-kapu előtti egykori Baťa áruháznál, az első Csehszlovák Köztársaság idején találom magam, amikor – Balogh Edgár író, irodalomkritikus szavaival – „1934-ben Pozsonyban s Kassán eltörlik a magyar nyelv jogait, miután a magyarság az utolsó népszámlálási adatai szerint e két városban nem éri el az összlakosság húsz százalékát, s így a csehszlovák nyelvrendelet értelmében nyelvének hivatalos használatára többé nem jogosult”. A cseh cipőgyáros Baťa üzletén azonban a korszak végéig ott van a magyar „Szolgálatkészség Háza” felirat. A mi vásárlónk a mi urunk! – ez a cég jelmondata, és ebbe egy ilyen nyelvhasználati gyakorlat is belefér.
A mai Pozsonyban – az utóbbi népesség-összeírás és az azóta végzett statisztikai összegzések alapján egyelőre nem ismerve az idei népszámlálás eredményeit – körülbelül három és fél százalék a helyi illetőségű magyar nemzetiségűek aránya. Jóval a küszöb alatt, ezért a magyar nyelvű köz- és reklámfeliratok elhelyezése is jobbára gesztusok kérdése. Azaz gesztusértékű, ha ilyesmi történik. Meg valahol korlenyomat, ha nem történik.

Az új malomligeti (Nivy) autóbusz-pályaudvar Szlovákia egyik fő kapujának számít, egyben egy hatalmas pláza alagsora is. A buszperonok csarnokában, a pláza felőli bejárat fölött a szlovák Vitajte, az angol Welcome és a német Willkommen felirat olvasható. Gesztusértékűnek számítana, ha ezek környékén, jól látható helyen lenne egy-egy felirat a környező államok nyelvén, köztük magyarul is – függetlenül attól, hogy ezekben az országokban a hasonló pontokon mi a gyakorlat. A gesztus nem reciprocitás kérdése; ingyen mérik, jóindulatból fakad. Pozitív üzenet lenne ez a szomszédos országokból érkezők számára, s nem utolsósorban az itt élő vagy naponta ide ingázó, adójával és munkájával Pozsonyt is építő több tízezer szlovákiai magyarnak. Hátha még a plázában is nagyobb kedvvel költenénk a pénzünket.