5. rész , 1974  

Gyöngyvirágtól Marikáig 

Az Árpád úti Marika presszó forgalmát nagyobb- részt a színház, kisebbrészt a gyárak műszakváltása húzta. Az Aradi vértanúk útján állt Fény presszót pedig a szomszédos Rába mozi, a Kazinczy utcai Gül babát – ma virágbolt – a Dunakapu téri piac, a Baross úti Gyöngyvirágot – ma fagylaltozó – maga a nyüzsgő Baross út. 

A Gül baba cukrászda 

A Gyöngyvirágból még a szék piros műbőrjénél is élénkebben maradt meg mindenkiben a blokkos rendszer emléke: a tekerős pultnál kapott nyugtával elzarándokoltunk a pulthoz, ahol felszolgálták a krémest, a ribizliszeletet, a rumot ­– mintegy a második sorban állás jutalmaképp. A Gül Baba hasonlóan működött, átalakítása után a „cukrászda” feliratot az ajtó mellett meghagyták, de a főhelyen már csak „Gül Babaként” szerepelt. Mintha csak félig ismerte volna be a megyei vendéglátó vállalat, hogy a hely közelebbi rokonságba került a kocsmával. 

A mosdót megcsináltatták, de ennek az volt az ára, hogy helytakarékosságból két kis asztalt hagytak meg a pultnál. A falra is pultot szereltek, így a vendégkör magától értetődő módon fokozta le talponállóvá a helyet, ahol már nemcsak likőrt árultak, de mindenféle égetett szeszt is. 

– Sajnos jó ideig már tényleg nem cukrászdaként működött, a tömény cigarettafüsttől, szesztől szagot kaptak a sütemények a szűk helyen, pedig rengeteget könyörögtünk, hogy adjanak zárt vitrint – emlékszik Turi Lászlóné, a volt vezetőhelyettes. – Valamikor én is nagyon szerettem a Gül babát, piacnapokon az árusok jól bevásároltak süteményből, és a fagylaltért kígyózott a sor. Őszintén szólva néha akkor is kiírtuk, hogy „a gép fagyaszt”, ha valójában volt még fagylalt az edény alján. De nem bírta már a kezünk, egész nap nyomni kellett az ötvenfilléres gombócokat. 

– Legjobban a sima és a franciakrémest, a mignont szerették, na és a gesztenyekockát, a gesztenyepürét. Utóbbiból olyan elképesztő mennyiség készült a Gül Babában, hogy fordított állású porszívóval fújtuk bele a habot a tízliteres vödrökbe, egyvalaki keverte, és ehhez kétkilós tömbökben érkezett a gesztenyemassza – meséli Turi Lászlóné, aki sokáig a Fényben és a Marikában is volt vezetőhelyettes és vezető. 

A Marika cukrászdaként is híres volt, többek közt egyik korábbi vezetője, a cukrászmester, Baumgartner Zoltán tette azzá. A Marika Tátra-csúcsát, a pudingkockáját, az islerét nosztalgiával szokás emlegetni, s amit gyerekként az ember aligha sejtett: hogy a Tátra-csúcs és a békebomba egymásnak „riválisai” voltak – persze szocialista módra. Előbbi a Győr-Sopron Megyei Vendéglátóipari Vállalat, utóbbi a Nyugat-magyarországi Vendéglátó Vállalat terméke volt. 

A Fény maga volt a presszóhangulat 

– Legjobban a Fényben szerettem dolgozni. Főleg ügyvédek, belvárosi butikosok jártak be, megittak egy kávét, mellé esetleg egy konyakot. Reggel száz-százhúsz kávét főztünk le a három karos géppel és az tízig el is fogyott, de napközben is nagy volt az élet. Volt olyan ruhakereskedő, aki naponta ötször belépett. Az egyik ügyvéd szimpla kávét kért egy harmincért, kis konyakkal, de ha kuncsaftot hozott, akkor már messziről tudtuk, hogy nagy konyak lesz és dupla kávé, kettő hatvanért. Az ügyvédek valószínűleg több ügyet köszönhettek annak, hogy megtalálhatók voltak itt – meséli. 

Ne szemérmeskedjünk: nemcsak a reggeli kávé fogyott el délelőtt tízre, hanem az a tíz-tizenkét liter pálinka is, ami fonott demizsonban érkezett és hetente százhúsz-százötven litert rendeltek belőle. Az este ládába rakott három- 

százhatvan üveg sör szintén gazdára talált, s a szagot nem hagyó cseresznyének, baracknak, vodkának is osztott szerepet az élet a munkás hétköznapok során. Az viszont ritkán fordult elő – mondja a vezető –, hogy valaki berúgott volna. 

A Rába mozival együtt épült Fény maga volt a presszóhangulat, 1963-ban kialakult zöld színű, narancs- és dohányszínű kárpitozású üléseivel, amiket később Turiné feketére cserélt, hogy legalább összhangban legyen a tetszetősnek nehezen nevezhető, pult mögötti csempével. Az 1988-as árlap szerint majdnem 30-féle süteményt árultak. 

A jó film a presszót is húzta 

– Ha egy húzófilmet adtak, három-négyszáz csomag ropit is eladtunk, volt, hogy az ajtóhoz raktunk egy asztalt, ott árultuk a csokival együtt, hogy gyorsabban fogyjon a sor a film előtt vagy a szünetben. A mozi büféje nem bírt volna ellátni ennyi embert – meséli.  

S míg bal felől a mozi, addig jobbról a Márka bisztrója húzta a fagylalteladást, hiába tűnt riválisnak. Mert ha szüleit a gyermek fagyiért nyúzta, a Márka felé tartva apa és anya megpillantotta a sarkon kígyózó sort, s  ahelyett, hogy pánikba esett volna, okosan beterelgette gyermekét inkább a Fénybe, ahol megkapta a fagyit. 

Marika: mint egy színházi büfé 

A Marika presszó hangulata más volt, s nem a siető vendégek ültek a hagymamintás tapéta előtt, a nyolc-tíz fős gyűrűk órákon át körbe- ölelték a négyes asztalokat. Elsősorban színészek, a balett, a tánckar, a művelődési házak dolgozói tartottak néha fennhangú szakmai megbeszélést, ami a belvárosi gyárak műszakváltásával elegyedve bábeli zűrzavart alkotott. 

– Ha ETO-meccs volt a régi pályán, akkor minden kollégámnak be kellett menni a Marikába. A szurkolók saját táborukon belül is könnyebben összeszólalkoztak a meccs kielemzésével kapcsolatban – emlékszik Turi Lászlóné, aki maga is focizott a női csapatban. – Gyakori vendége volt Győrnek Koós János, Korda György, Aradszki László, s egyszer a régi ETO-pályán ki is álltunk velük, mi nők a férfi énekesekkel, de nevetésbe fulladt az egész. Az Aradszki a földön feküdt, úgy röhögött. De azért egy gólt rúgtam – már nem tudom, ki volt a kapus. Végül ők győztek. 

– A győri színészek nagy része szeretni való vendég volt, nagyképűség nélkül. Szerettük Forgács Kálmánt és a Sipit (Sipka László – a szerk.). A Sipi hozzám mindig kedvesen szólt, s egy kérése volt: ha belép az ajtón, akkor az ember tüntesse ki egy pillantással és mosollyal. Nem kellett neki több, de ennyi igen, akkor is, ha tömeg volt.  Ezt soha nem is mulasztottam el. 

– Balla Ica közvetlen volt, aranyos, hatalmasakat nevetett, s eljött később Ménfőcsanakra is az éttermünkbe énekelni, azt mondta: semmit nem kér, csak egy vacsorát. Ő ritkábban járt a Marikába, nemigen ivott alkoholt. Nagyon szerettem Jákó Verát, a Kabos Laci nevetésére gondolva pedig most is elnevetem magam, ahogy a Marikában is elmondta a kabaréját: „Vas megyei gyerek vagyok, a füleim ezért nagyok.”  

– Markó Ivánnál soha nem lehetett tudni, hogy kávéjára kakaóport vagy fahéjat kér – meséli a volt vezető –, mindig újra és újra meg kellett tőle kérdezni. A táncosok szolidan üdítőztek. 

– Bujtor István egyszer azt kérte, hogy vigyek át a színházba hat pohár pezsgőt. Átvittem, s ahogy az öltözőbe léptem, ott ültek öten. Mondom: „Művész úr, kié lesz a hatodik?” Erre azt felelte: „Hát az öné”– idézi fel a régi szép emlékeket Turi Lászlóné.