Írónia az az ország, ahol minden írással és irodalommal foglalkozó ember nagyon gazdag; ebben a világban, mivel a társadalom tagjai rengeteget olvasnak, sőt, falják a könyveket, a bölcsészek a civilizáció legfontosabb és leginkább pótolhatatlan alakjai. Ők támogatják a szegényeket, ők fektetnek be óriási pénzeket a különböző, leginkább írással és irodalommal kapcsolatos vállalkozásokba, és ők azok, akik hatással vannak a politikai életre és eseményekre; utóbbiért az ország lakói gyakran íroligarcháknak is nevezik őket. Írónia írói a társadalom vagyonának a 95%-át birtokolják és – mivel kimondottan mohó emberekről beszélünk – soha nem elégednek meg azzal, amijük van; csak írnak és írnak pusztán azért, hogy ezzel még nagyobb vagyont halmozzanak fel: a bevételből aztán még a nagyobbnál is nagyobb pénzeket kasszíroznak. Mivel a dolog évtizedek óta így működik, ezért az írók birtokában vannak a cégek, ők pörgetik a gazdaságot, ők rendelkeznek a luxusvillákkal, a legjobb autókkal, a legmenőbb ruhákkal, míg mások, az ettől eltérő szakmában dolgozók, nyomorognak. Volt időszak, amikor a szociálisan hátrányos helyzetű tömeg fellázadt és forradalmat robbantott ki a leggazdagabbak ellen: ezt a lázadást azonban az irodalmi elit könnyedén verte le. A forradalmárokat vagy bebörtönözték, vagy pedig kegyetlen módszerekkel meggyilkolták: ezáltal vették el a kedvüket örökre a lázongástól. Természetesen azonban Írónia nemcsak gazdagokból és szegényekből tevődik össze: a legfontosabb kasztnak is megvan a maga társadalmi berendezkedése. Legfelül vannak a dúsgazdag regényírók, alatta az újság- és prózaírók, eggyel lejjebb a költők, majd a kritikusok, a szerkesztők, az irodalomtanárok, az irodalmirendezvény-szervezők és így tovább; azonban a legfelsőbb kaszt alsóbb rétegeiben dolgozóknak sem kell aggódniuk, hiszen Íróniában tulajdonképpen mindenki, aki bölcsésztudományokkal foglalkozik, milliomos. Ezekre az emberekre ugyanis óriási szükség van: a könyvpiac szárnyal, a könyvbemutatókra az eladás meghirdetése után azonnal elfogynak a jegyek, az irodalmi lapokat pedig több százezer példányban adják el. A felolvasásokkal egybekötött író-olvasó találkozókra pedig akkora az igény, hogy gyakorlatilag lehetetlen rájuk bejutni, ezért az ilyen jellegű rendezvények szinte mindennaposak. Íróniában még a legkisebb íróknak is megvannak a lehetőségei: a pályakezdők ösztöndíjai olyan nagyok, hogy abból a tehetségek már egészen fiatalon házat vásárolhatnak maguknak. Mi sem bizonyítaná jobban Írónia íróinak elismertségét, mint az ország legfontosabb embereinek csomópontja, a millio­mosnegyedben lévő gyémántkövekkel díszített Kafkocsma néven működő luxusitalozó és étkezde. Ennek egyik asztalánál most épp két nagyon kövér, parókás idősebb úriember  pöffeszkedik drága öltönyben, és mind a kettő kaviárt zabál; már megrendelték a legdrágább whiskyt is, és evés közben – bármennyire tűnik az lehetetlennek – minőségi kubai szivart szív­nak, és jó szokásukhoz híven önmagukról és az írásról beszélgetnek. „Mondd csak, Péter, szólal meg az egyik, te olvastad a Péter legújabb kötetét?” – kérdi patetikusan Péter, miközben az aranyozott órájának smaragdmutatóját figyeli, amint az csigalassúsággal vánszorog a hatos szám felé. A megkérdezett Péter azonban nem válaszol, mert a szivarpöfékelés mellett egy általa szerkesztett újke­letű, arannyal bevont méregdrága irodalmi kiadványt forgat a kezében. Fontos tény Íróniával kapcsolatban az, hogy ebben az országban minden befutott férfiszerzőt Péternek hívnak; a vezetéknevüket az alkotók megtarthatják, de a keresztnevet – miután híres emberré váltak – kötelezően Péterre kell változtatniuk. A név itt kötelez; csak a keresztnév-változtatás után következhet az igazi hírnév. „Mit kérdeztél, Péter?”, kérdez vissza Péter, miközben leteszi az irodalmi kiadványt, és int a pincérnek, hogy a megrendelt whisky mellé kér még egy kis repetakaviárt, ezután pedig felnéz, majd nagyon flegmán az éterbe fújja kubai szivarjának füstjét. „Azt kérdeztem, hogy olvastad-e a Péter legújabb kötetét”, ismétli meg Péter, de elharapja a mondat végét, mert a barátja megint csak nem figyel rá; ebből számára az a felháborító tény derül ki, hogy értelmiségi ivópartnere szégyenszemre valószínűleg nem olvasta a frissen megjelent Péter-alkotást. Írótársa ugyanis válasz helyett inkább lehajtja a fejét, és jól láthatóan a kifogástalan öltönyének mandzsettagombját kezdi el babrálni; közben pedig – bár ezt a kérdező Péter nem tudhatja – Magdára, a legújabb barátnőjére gondol. Magda nemrég lett befutott írónő. Az első regénye a hónapokban jelent meg Az első regényem címmel, és a könyv azonnal az eladási listák élére került: a nő ezután vette fel a Magda nevet. A befutott női szerzőknek ebben az országban, noha a hírnév miatt szintén nevet kell cserélniük, a férfiakkal ellentétben és a feminizmusra való tekintettel választhatnak a megadott keresztnevek közül: Magda, Margit és Alaine, ezek az opciók állnak a nők rendelkezésére; ezek közül kell felvenniük a számukra leginkább tetszőt.  Péter és Magda körülbelül egy hónapja van együtt, de már jó előre kitervelték, hogy közösen is fognak írni valamit, valami különlegeset. A kötetből ugyan még egy mondat sem készült el, az újdonsült pár – főleg a könyv megírására idő előtt megkapott rengeteg pénznek köszönhetően – viszont már címet is adott az alkotásnak. Valami különleges – ez fog szerepelni a borítón, döntötték el közösen. A Kafkocsma nevű luxusitalozó és étkezde asztalánál a beszédesebb Péter hirtelen témát váltott. „Tegnap is láttam néhány kukázó, hajléktalan informatikust”, mondja fejcsóválva a szivarja mögül, miközben a pincér épp kihozza eléjük a nemrég rendelt whiskyt és a másik Péter által utólag kikért repetakaviárt. Erről, a kérdést felvető Péterről tudni kell, hogy kimondottan fontosnak tartja a társadalmi egyenlőtlenség problémáját, és ezért kifejezve szociális érzékenységét gyakran szervez konferenciát és tart előadásokat is a témáról. Ez a Péter mindemellett rengeteget adakozik: főleg a nincstelen magas­rangú politikusoknak és az utca szélén kolduló élsportolóknak szokott pénzt osztogatni. „Csórikáim”, int egyet lassú fejrázás közepette a másik Péter, majd koccintásra emeli a whiskyspoharát, „mindig ott lebzselnek a szemetesek körül”, teszi hozzá együttér­zően. A koccintás megtörténik, és hosszú kortyolást követően a csendesebb Péter folytatni kezdi a teljesen elszegényedett informatikusokról szóló gondolatmenetet. „Én is mindig csak kéregetni látom azokat a szerencsétleneket, de hát, teszi hozzá, aki csak programot tud írni könyv helyett, az magára vessen”, mondja kissé lesajnáló, mégis cinikus hangnemben. „Én a szegény élsportolókat és a politikusokat sajnálom a legjobban”, kontrázik a másik, a szociálisan érzékenyebb író, majd hozzáteszi, hogy az élsportolók és po­li­tikusok szerepe véleménye szerint Íróniában kivételesen fontos, ezek a szakmák mégis elképesztő módon alul vannak értékelve, folytatja. A két filozofálgató Péter szinte el sem tudja képzelni azt, hogy az évekig tanult munkájuk űzése mellett – akár más szakmákban is, de – dolgozniuk kellene azért, hogy megéljenek. Ebben az országban ugyanis ez a jellemző az íráson kívül szinte minden egyéb munkakörre és tevékenységre; olyannyira nem fizetik meg a többi mesterséget, hogy Íróniában azoknak, akik az irodalmi szakmát mellőzve akarnak megélni, szinte minden esetben legalább két állást kell vállalniuk. „Képzeld el, fűzi tovább a gondolatmenetet Péter, hogy szövegleadási határidőd lenne, és közben intenzíven kellene melóznod a munkahelyeden azért, hogy megélj”, folytatja. „Belegondolni is szörnyű, hogy a kettőt egyszerre kellene csinálnom”, ad neki igazat a másik Péter, és amellett, hogy egy mélyet szív a kubai szivarjából, újra a szép mandzsettagombját kezdi el babrálni, ezután pedig nekiáll, hogy a második adag kaviárját is elfogyassza. A két gazdag író közül egyik sem sejti, hogy pár kilométerrel arrébb a szegénynegyed lepattant kocsmájában szakadt ruhában ülő, olcsó sört fogyasztó sze­rencsétlen informatikusokból, csóró bankárokból, hajléktalan politikusokból és koldulásra ítélt, nincstelen élsportolókból álló titkos társaság tagjai, akik már eléggé megunták, hogy sajnálkozzanak azon, miért is nem inkább az irodalomba fektették az idejüket és energiájukat, éppen újabb tervet készítenek elő arra, hogy sok-sok évvel az első sikertelen forradalom után még egyszer megpróbálják megdönteni Írónia elitjének elnyomó dominanciáját…