Miközben a világ szerencsésebb részein az átoltottságnak köszönhetően az élet gyakorlatilag visszatért a normális kerékvágásba, nálunk a parlament azon lamentál, hogy be merjék-e vezetni az újabb szigorításokat, miközben önjelölt „hősök” csoportjai lidles kasszásnéniket terrorizálnak.

Amikor alapiskolás voltam, a történelemtanárunk a legelső órán felíratott velünk egy latin mondatot a történelemfüzet első oldalára: „Historia est magistre vitae”, avagy „A történelem az élet tanítómestere”.

Varázslatos élmény volt, ez a rövid latin mondat mintha ajtót nyitott volna egy teljesen új világra, mely tele van titkos tudással és rejtett bölcsességgel. Ettől fogva érthető módon a történelem lett a kedvenc tantárgyam, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kiváló tanáraim voltak az általános és középiskolában, majd az egyetemen is. Megértem, hogy van, aki nem rajong a múltról szóló vaskos, hosszú könyvekért, de ezt a rövidke mondatot mindenkinek ismernie kell. Mert mi a történelem? A múltunkról szóló történetek összessége? Csakhogy ezeket a történeteket elemezni kell, elkülöníteni az igaz forrásokat a megtévesztőktől, kritikusan szemlélni a hagyományt, összefüggéseket keresni egymástól távol eső eseményekben. A történelem igazi ismerete elsősorban gondolkodni tanít, messze nem a dátumok magolásáról szól. És ha jól csináljuk – ha jó tanáraink vannak –, akkor egy olyan skillset birtokába jutunk, mely a mindennapi életben is életbevágó fontosságú, ami elkerülhetővé teszi, hogy megismételjük a múlt hibáit, amivel könnyen átláthatjuk a közéletet mérgező hazugságokat, és amitől joggal retteg minden politikus.

Ezekhez a képességekhez persze nemcsak a történelmen keresztül lehet eljutni, az analitikus gondolkodás efféle módszereihez elvileg bármely tantárgyon keresztül elérhetünk, de sok múlik a tanáron és a befogadón is.

Ezért különösen fájdalmas látni, ami a koronavírus körül zajlik ebben az országban, és hogy idén ősszel majdnem ugyanott vagyunk, ahol tavaly ilyenkor tartottunk. Tavaly még letolt gatyával és antigéntesztekkel álltunk a vírussal szemben, de ma már elérhető az ellenanyag és mégis ugyanott tartunk. Most elkezdhetnék megint mutogatni a politikusokra, akik igen, hibásak, de közülük sokan csak a tömeg hangját visszhangozzák.

Vannak helyzetek, problémák, kihívások, amelyekkel szemben az egyén önmagában tehetetlen. Beleadhat mindent, mindent jól csinálhat, bele is szakadhat: egymaga egyszerűen kevés ahhoz, hogy eredményt érjen el.

A mai kor sajnos az ilyen kihívásokról szól: ilyen a klímaválság, a migrációs krízis és a koronavírus-járvány is. Hiába spórol és szelektál a népesség fele, ha a többi tovább pazarol, hiába viselkedik az ország fele elfogadóan a menekültekkel szemben, ha a másik fele gyűlölködik, és hiába oltatja be magát két és fél millió ember, ha ugyanennyi nem hajlandó rá. A félmunka eredménytelen, a következményeket pedig mindenki megszenvedi. A történelem itt is segít, még akkor is, ha itt valójában precedens nélküli kihívásokat kell megoldanunk. Tanulhatnánk az előző évekből, a saját hibáinkból, élhetnénk az új lehetőségekkel.

Az nyilvánvaló, hogy a dolgok nem haladnak jó irányban, tehát valamin változtatni kell. Historia est magistra vitae. De csak ha hajlandók vagyunk tanulni.