Komáromi gyerekkor

1921. november 8-án, zsidó családba született Budapesten, Arnstein Lajos és Weiss Terézia gyermekeként. Életének első bő két évtizedét viszont már Komáromban töltötte. A bencés gimnázium évkönyveiben még eredeti vezetéknevén (Arnstein) szerepel, s egy osztályba járt a szintén izraelita Gregus (eredetileg Grünwald) Miklóssal, aki utóbb ismert komáromi tanár volt. Kollár Zoltán komáromi vállalkozó segítségével megtudtuk, együtt járták meg a koncentrációs táborokat, amiket mindketten túléltek, később is tartották egymással a kapcsolatot. Arató 1942 őszén és 1945 tavaszán volt munkaszolgálatos, majd a mauthauseni és a gunskircheni lágerek foglyaként érte őt a háború vége. Adatlapja – valószínűleg téves születési dátummal – megtalálható a holokausztot dokumentáló Yad Vashem Központ adatbázisában is.

Budapesti karrier

Még 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, majd 1948-ig a Pázmány Péter Tudományegyetemen történelem–magyar–szlovák szakon tanult. Rövid minisztériumi szerepvállalás után a Magyar Tudományos Akadémia és az ELTE különböző intézményeiben töltötte tudományos pályafutását, amelyet korai, 1977-es halála zárt le. Huzamosabb ideig ő volt az elnöke a Magyar-Csehszlovák Történész Vegyesbizottságnak.

Pályája kezdetén sokat foglalkozott a szlovák társadalom és nemzeti mozgalom 19. század közepi történetével, ám fokozatosan bővítette kutatásai körét közép-európai összehasonlító dimenzióval, majd élete végén már nyugat-európai kitekintéssel is. Tanulmányokat írt a szlovákiai magyarság történetéről.

Gyakran írják róla, hogy előbb a 20-as és a 30-as évek csehszlovákiai magyar kisebbségi világa, majd a zsidóüldözések döntően hatottak látásmódjára és témakezelésére. Szász Zoltán történész – aki lapunk kérésére értékelte Arató pályafutását – is úgy látja, hogy ez a mozzanat kulcsfontosságú volt.

Megbékülés és türelem

„Azt hiszem, a kisebbségi lét eleve azzal jár, hogy jóval érzékenyebb lesz az ember erre a problematikára.

Aratónal is látom azt, hogy keresni kell két dolgot. Keresni valamiféle nem szónokias megbékélés útját, s a történészi minőségében annak keresése, hogy hol vétettük el az utat.

Ezt ebben a formában nem lehetett akkor kimondani. A két világháború között nemegyszer felmerült az úttévesztés gondolata, vagyis hogy mi vezetett a történelmi Magyarország felbomlásához. 1945 után már nem így merült fel a kérdés, mert akkor tudatosítani kellett, hogy végleg véget ért. Viszont azt meg lehetett kérdezni, hogy mikor történtek meg a történelmi fordulatok vagy mikor kezdődtek el a folyamatok. Arató azt kereste, hogy mennyire volt meg a békés egymásra találás lehetősége a 18. századtól kezdődően a dualizmus koráig” – hangsúlyozta Szász, „megbékítő gondolkodásként” aposztrofálva egykori történész kollégájának törekvését. Példaként hozta fel, amikor Arató a Magyarország története könyvsorozat ötödik kötetében a 19. század első felének nemzetiségpolitikai nézeteit vizsgálta, azokat a pontokat is megkereste, ahol még nem szakadt szét teljesen az a bizonyos Natio Hungarica. „Ezeket nem ordító szövegezésben tette, de nem is hallgatta el” – hangsúlyozza a történész.

Mint mondta, a nemzeti feszültségek részleteivel egyébként nem annyira történészi szakma, hanem inkább az irodalomtörténészek – köztük Sziklay László, Fried István, Csanda Sándor, Csuka Zoltán – foglalkoztak 1945 után, ők fürkészték a magyarok és a szomszéd népek kapcsolatait, s ez hatott ösztönzően Aratóra is, akit különösen izgattak a 19. század eleji szláv mozgalmak közti összefonódások.

Szász szerint Arató művei – a nála jelentősebb korabeli történészek munkái mellett – ma is haszonnal forgathatók, a balodalisága pedig nem lett dogmatikus.

Kutatásait számos érdekes és őszinte kísérlet is jellemezte, például „szép csendben” vitatkozott azzal a részben régebbi, részben újabb szomszédországi – főleg szlovák – történetírással, „amely megragadt abban, hogy minden bűnök eredője a magyar oldal”.

Ugyanakkor Szász szerint jellemző volt rá az útkeresés is, például a nemzetiségek történetét megpróbálta beemelni Magyarország történetébe, ami nagyon nemes gesztus volt, de ő maga is megírta, hogy társadalmi struktúrájuknál és történelmi hagyományuknál fogva nem voltak egyenrangú felek.