Az idén nyáron életjubileumát ünneplő Adriennt már fiatalon megragadta az egyik legősibb képzőművészeti alapanyag, s később, örökös kíváncsiságtól vezérelve, minduntalan újabbnál újabb módon próbálta feldolgozni az agyagot. Fali reliefjei, térbeli kompozíciói, kültéri alkotásai, emlékművei, emlékplakettjei, emléktáblái Felvidék-szerte láthatók, több, a magyar közösségünk számára fontos szervezet díját ő öntötte formába. Az egyik legimpozánsabb alkotása a dunaszerdahelyi holokauszt-emlékmű, jelentősebb munkái közé tartozik a ipolysági Honti Múzeum udvarában lévő holokauszt-emlékmű, de másutt is megcsodálhatjuk több hasonló művét. A Zsinagógában, a Menora Saag Artis Galériában, amelynek már 16 éve ő a kurátora, ősszel rendezett kiállításának darabjait, amelyek rövidesen átköltöznek a lévai várba, még mi is megnézhettük.

Kutak Adrienn 1961. július 21-én született Léván, de gyermekkora óta az Ipoly menti városban él és alkot. Pozsonyban végezte középfokú képzőművészeti tanulmányait kerámia szakon. Tagja a Szlovák Képzőművészeti Alapnak, a Forma Design – Szlovák Iparművészek Alapjának, a Magyar Szobrász Társaságnak és a Magyar Iparművészeti Kamarának. Európa-szerte, Szlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban, Olaszországban, Franciaországban, de Egyiptomban és Japánban is kiállított.

Több ösztöndíjat kapott a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiótól és a hódmezővásárhelyi Wartha Vince Európai Kerámia Központtól.

Ádám

A rövid „tárlatbemutatót” követően, kávét kortyolgatva, rögtön a fiára terelődik a szó. A 25 éves Ádám ugyan nincs jelen, lent van a nappali foglalkoztatóban, de az ajtó mellett árválkodó tolószék árulkodó. Adrienn terhessége alatt nem adódtak problémák, az 1996-ban császármetszéssel zajló szülés utáni gondatlanság miatt lett a fiú testi fogyatékos. Tüdőgyulladást kapott, s éjszaka szállították át egy másik kórházba, közben elfelejtették bekapcsolni az oxigént az inkubátorban. Ráadásul az anyuka szülés közben életveszélybe került.

„Hazajöttünk, nem mondott senki semmit, de valahogy nem tetszett nekem a gyerek – meséli Adrienn, aki ezt követően négy évig az alkotással is szünetelt. – Az volt a szerencse az életemben, hogy ahogy sodort a sors, mindig jött egy jó tanács, amit követtem. Nem nagyon néztem a szlovák kereskedelmi adókat, de egy nap bekapcsoltam, s ott arról beszéltek, hogy Prágában orosz szakemberek aminosavas kapszulákkal kezelnek ilyen gyerekeket. Ádám két és fél, hároméves lehetett. Sikerült eladnom némi régi bútort, s abból elvittem a fiamat Csehországba. Abban az időben nagyon sok pénzbe került. A két hónapos kezelést követően Ádámnak kinyílt a szeme, elkezdett gagyogni. Mára szlovákul, magyarul beszél, egy kicsit angolul, egy kicsit németül, nagyon jó az emlékezőtehetsége, s én mindent kipróbáltam vele, amit csak lehetett. Olyanokat is, amikben senki nem hitt. A neurológus meg is kérdezte, hogy »Adri, mondja már meg, mit csinált ezzel a gyerekkel? Úgy tanítják az egyetemen, hogy ezzel nem lehet mit csinálni.« Én a gyereket lábra állítottam, lovagolni jár, és nagyon szép érmes eredményeket ér el a Szlovákiai Speciális Olimpián a saját kategóriájában. Újbányán elvégezte a speciális iskolát, most utolsó éves Balassagyarmaton a Mosoly Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményben. Szeret oda járni. Most ugyan a járvány miatt háromnegyed évig itthon volt, mert digitális oktatás folyt. Ott sok mindent tanult, önellátást, főzést, még agyagozni is, pedig itthon nem akart semmi olyat, ami vizes és piszkos. Aminek nagyon örültem, hogy sokat gyarapodott a szókincse, az ismeretei. Észrevettem, hogy a szlovák és a magyar speciális iskolák tananyaga egy a százhoz. Ádám partner nekem, ha dolgoznom kell, el kell mennem, s ő nincs iskolában, van egy aranyos idősebb hölgy itt szemben, aki kilenc hónapos korától törődik vele.

Ilcsi mamával kinn az utcán mi is találkozunk, épp söpri a lehullt leveleket, amikor hazafelé indulunk. Velünk is rögtön szóba elegyedik. Ádámnak olyan, mint egy nagymama, Adrienn-nek, mint egy nővér. Igaz, össze is tudnak veszni néha, mert Ilcsi mama körülrajongja a fiút, kényezteti, mindent megcsinál helyette, s az anyuka fél, mi lesz vele, ha ők már nem lesznek, és nem tanítják őt eléggé önellátásra. „Odébb tud menni a tolókocsival, az ennivalót is be tudja tenni a szájába. Velem is próbálja Ádám, hogy »mama, fölkapcsolod a villanyt?«, mire mondom, hogy nem, kapcsold fel magad. Az életre igyekszem tanítani.”

Érdekes, mert a fogyatékkal élő fiát egyedül nevelő anyukáról azt gondolná az ember, hogy épp ő kényezteti. „Kezdetben így is tettem, de amikor elmeséltem a pszichiáter barátomnak, figyelmeztetett, hogy ha nem fogom úgy nevelni, mint egy egészséges gyereket, egy másokat terrorizáló tolókocsis emberke lesz belőle, aki elvárja, hogy körülötte forogjon minden.”

Bár Adri nagyon következetes, van, amitől nem tudja megóvni.  „Megbetegedtem, covidos lettem, nagyon rosszul voltam, Ádám meg elkapta tőlem, együtt kerültünk kórházba. Szerencsére, a fiam nem lett olyan súlyos beteg, mint én, könnyebben átvészelte, de neki a kórházban töltött három hét lelkileg volt igen nehéz, végig rettegett, hogy mi lesz az anyjával. Olyan jónak, mint akkor, a gyerekemet még nem láttam. Akkor döbbentem rá, hogy jól neveltem, mert érzékeny gyerek, ő biztatott, amikor kezdtem bepánikolni, hogy nem lesz elég oxigén. Amíg én aludtam, a kedvenc zenéjét hallgatta, ha felébredtem, a legkedvesebb dalaimat játszotta nekem. Tüneményes, türelmes volt.”

Éljen a bürokrácia!

Ádám hároméves volt, amikor megkérdezte Adriennt egy orvos, hogy nem akarja-e intézetbe adni. A válasza tömör volt: „Olyan, amilyen, de az enyém. Nem adom.” Nehéz döntés volt az iskolakezdés is, hatévesen oda kellett adnia bentlakásos iskolába, ahol rendszeresen megkapta a rehabilitációs kezeléseket és a jó színvonalú képzést. Adrienn igen nehezen viselte a helyzetet… De mindig Ádám érdekeit nézte.

Az, hogy szabadfoglalkozású művész, még nehezítette a testi fogyatékos gyermek nevelését, mert nem volt állandó bevétele. „Volt úgy, hogy jött a villamos művektől egy úr, hogy »Drága művésznő, ma ki kell fizetnie a számlát, mert ha nem, kikapcsolják. Hogy kerülhetett ilyen helyzetbe?«, kérdezte. Jó párszor megtörtént, s fel-felnéztem az égre, fohászkodva, hogy Istenem, tekints le rám, ha megáldottál egy ilyen gyermekkel, akkor néha segíts! Valahogy néhány napon belül mindig jött egy megrendelés, vagy bejöttek a műterembe, s vettek valamit, átvészeltük a dolgot.”

Adrienn jelenleg az alsókubini zsidó temető emlékművén dolgozik, s panaszolja, hogy a munka bizony elhúzódott. Egyrészt beütött a járvány, amikor járni sem bírt, aztán elmentek a fiával Sopronba, hogy helyrepofoztassák magukat, mert a hazai egészségbiztosítójuk azzal utasította el őket, hogy a tüdő ötvenszázalékos kapacitásának elvesztése nem elég ahhoz, hogy megkapják a tátrai gyógyfürdőt. Néhány évvel ezelőtt tanítást vállalt az Ipolybalogi Művészeti Alapiskolában, amelynek további négy nagykürtösi járásbeli magyar településen működik kihelyezett részlege. A központon kívül Ipolynyékre, Csábra és Lukanényére is kijár.
A művésznő sági házában két műterem volt, egyik a felső, másik az alsó részben, Ádámot és egy barátját, meg a tanító nénit ott találjuk. A polcok, asztalok tele mindenféle apróságokkal, amiket a gyerekek, illetve a „felnőtt” gyerekek készítettek. Utóbbiban hetedik éve nappali foglalkozás folyik, amit a Charitas Saag PT üzemeltet sérült gyerekeknek, két-három éve állami segítség nélkül, mert a bürokrácia itt is közbeszól, olyan dolgokat kérnek a hozzá nem értő hivatalok, amelyek irreálisak, logikátlanok, sejtelmük sincs, hogyan festenek a dolgok a gyakorlatban. Például azt, hogy 15 autista gyerekkel foglalkozzanak, miközben egy munkatársat sem tudnának megfizetni, miután az állam mostanában 50 eurót ad egy gyerekre az egykori 195 helyett.

Keramikus vagy szobrász?

Azt mondja magáról, hogy keramikusművész. Pedig sokkal szerteágazóbb, sokrétűbb a munkássága. Vagy mégis belesűríthető ebbe Kutak Adrienn? Nem jön kapásból válasz. „Kerámia- meg iparművész. Van Magyarországon pár kollégám, akik mondogatják, hogy Adri, te szobrász vagy, kerámiából szobrokat készítesz. A komáromi Felvidéki Biennálén találkoztam azokkal a kollégákkal, akik meghívtak a Magyar Szobrász Társaságba, és szoktam is velük kiállítani. Ők ugyanezzel álltak elő. Azt válaszoltam, azért nem mondhatom magamra, hogy szobrász, mert nincs akadémiai végzettségem, bár én vagyok az egyetlen olyan művész Szlovákiában, aki akadémiai végzettség nélkül nagy realizációkat, fali plasztikákat is csinál. Amikor készültem Prágába, amire néhány pozsonyi tanárom nagyon biztatott, édesanyám azt mondta, mivel egyedül nevel, erre nincs se ereje, se energiája. Azt sem engedte, hogy restaurátornak tanuljak, a művészetet pedig nem lehet távúton tanulni.”

„A művészethez tehetség kell, nem iskola” – mondom. Erre elneveti magát. „Ezért mondjuk, hogy aki tehetséges, az művész, aki kevésbé, az művészettörténész. A szobrászok úgy tartják, hogy aki nagyon tehetséges, az szobrász, aki kevésbé, az keramikus. Magyarországon sokkal jobban tolerálják, hogy kerámiából, porcelánból, agyagból is lehet szobrokat készíteni. Nálunk nem! Az iparművészeti biennáléra kell a szobrokat beadnom. Csak úgy lehet kikerülni, hogy nem írom le, miből van, ha a technika kombinált.”

Az olajos raku

A Körkép azt írja Kutak Adriennről, hogy „agyagból, samottból alkot, majd törékeny, finom porcelánalakzatokat hoz létre, azután masszív betonszobrokat készít. A szíve csücske azonban a japán eredetű raku technika, illetve annak amerikai változata, valamint az olaj raku, amelynek első jelentősebb szlovákiai női művelője lett.” Kozák Csaba művészeti író, kiállításrendező, a Budapesti Műcsarnok munkatársa 2017-ben a veresegyházi Udvarház Galériában rendezett Kötődések című kiállítása kapcsán ezt írta róla: „Új látásmódja, bátor anyagpárosítása, kifinomult technikai tudása, nemzetközileg is jegyzett munkássága okán nemcsak szeretem, hanem tisztelem is ipar- és formatervezői életművét, ami úgy képes megkérdőjelezni a művészeti ágak klasszikus határait, hogy az alkalmazott művészet általa szobrászattá tud nemesedni.”

Bevallja, hogy nem mindegyik művét fejezi be, de tudja, vagy ráírja, hogy „ennek az lesz a vége majd, s ezt így kell megcsinálni”. Elbűvölte a raku technika – legyen az japán vagy amerikai, netán olajos raku –, amelynek lényege Adrienn elmondása szerint, hogy „a japán rakuból fejlődött ki. Hogy minél gyorsabban lehűljenek égetés után a teáscsészék, betették egy nagyon erős teakeverékbe. Ettől, ahogy megpattogott rajta a máz, beszívódott a cserépbe, s vékony kis repedések keletkeztek benne. Ez volt az eredeti japán. Úgy az ötvenes-hatvanas években Paul Soldner amerikai szobrász-keramikus továbbfejlesztette, s a forró kerámiát nem teába tette, hanem kísérletezett száraz levelekkel, szalmával és forgáccsal is. „Én kipróbáltam a gázolajos rongyot; belobbant még a ruhám is – ecseteli, hogy nem volt egyszerű a munka. – Törtem a fejem, míg a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban az izgalmas olajosraku-technikát megismertem. 2000 óta egyébként már nem is annyira használati kerámiát készítek, inkább megrendelésekre dolgozom különböző egyedi, művészi alkotásokat és tárgyakkal…”

Adrienn úgy gondolta a Covid-járványból felépülve, hogy bizony idén nem lesz jubileumi kiállítás, de Pálinkás Tibor, az Ipolysági Múzeum igazgatója ,,finoman” belekényszerítette, és összekapta magát. Igaz, a kiállítás megnyitóján úgy érezte, ott esik össze. De végül Kozák Csaba és Klement Zoltán elismerő szavai életet öntöttek belé. Kozák Csaba, akiről tudja, hogy hiába a barátságuk, mindig őszinte, utolsó mondata így hangzott: »ez a kiállítás elmehetne bárhová«. Ezt hallva a művésznő új erőre kapott…