A Tick Tick… Boom pár napja látható a Netflixen. Hatalmas volt a várakozás, és nyilván a nyomás is, bár Miranda általában lazán viszonyul a kihívásokhoz, legalábbis az interjúiból ez derül ki. A magyar szinkronnal is elérhető filmmusical címét szerencsére nem fordították le, a mi nyelvünkön elég furán is hangzana az időzített bombára szerelt óra ketyegéséből eredő kifejezés, amely egyben Jonathan Larson zenés művének címe is.

Nem szégyen, ha önök nem ismerik ezt a nevet. Larson 35 évesen halt meg szívelégtelenségben, Rent című musicaljének bemutatója előtt egy nappal. Egész életében elismerésre vágyott, a makacsul nélkülöző, pincérkedő, ám lelkesen bizakodó művészek népes táborába tartozott. És nem érhette meg, hogy korszakos zseninek kiáltsák ki. A Rent hatalmas siker lett, tizenkét évig futott a Broadwayn – részben a remek dalok miatt, részben pedig azért, mert a kilencvenes évek New York-i queer közösségében pusztító AIDS-ről senki másnak nem jutott eszébe musicalt írni. Az életből vett, aktuális témák zenés feldolgozása amúgy sem volt divat a monumentális brit musicalek korában, az az előadás nyitotta ki a kapukat a többre vágyó szerzők előtt. A remek dalokhoz hosszú érési folyamat vezetett, a téma pedig saját élményeiből fakadt: Larson több HIV-pozitív barátját is elveszítette akkoriban, rövid idő alatt.

Lin Manuel Miranda 17 évesen látta a Rentet, ennek hatására célozta meg a Broadwayt, és választotta példaképül a szerzőt, aki sosem adta fel. És mivel a (valóban zseniális) Hamilton után gyakorlatilag bármit megtehetett, belevágott ebbe a régóta dédelgetett filmes projektbe, hogy emléket állítson Larsonnak. Jogos az aggodalom, mert minden hozzávaló adott egy szentimentális, érzelgős, túlspilázott giccshez. Nos, megnyugtatom önöket: a Tick Tick… Boom egy szellemes, tanítva szórakoztató, mélyre ásó, korképfestő, elgondolkodtató alkotás. Az ötletes, érett képi megoldások alapján pedig alig hisszük el, hogy egy elsőfilmes rendező művét látjuk.

Miranda történetbe ágyazta Larson dalait – ez önmagában még nem nagy kihívás, hiszen a szövegek szinte túlságosan is életrajzi jellegűek, konkrét nevekkel, intim szituációkkal, privát párkapcsolati dilemmákkal. Ha csak a dalokat hallgatnánk egymás után, azt éreznénk, hogy még nem igazán érett ez a dolog, még hiányzik belőle valami a világsikerhez. Vagyis a főhősre vár még némi munka, hiszen ki kíváncsi arra, ahogy önmagát elemzi, azon keseregve, hogy pár nap múlva harmincéves lesz, és még sehol sem tart szakmailag, az óra pedig kíméletlenül ketyeg. A rendező azonban rögtön az elején ismerteti velünk a tragikus véget. Lelőtte a poént, gondolhatnánk, de nem, ez egy remek húzás. Mert ennek fényében az egész történet tragikusabb színezetet kap. Mintha Larson érezte volna, hogy nincs sok ideje hátra. Ezt kidomborítani egy életrajzinak szánt filmben nem főbenjáró bűn, főleg, ha az elketyegő idő társadalmi kérdések feszegetésére is elegendő.

Az anyagi jólét fontosabb, vagy álmaink megvalósítása? Muszáj alkalmazkodnunk a kőbe vésett elvárásokhoz? Mennyi esélye van a sikerre egy formabontó szerzőnek egy olyan világban, ahol klisékkel (reklámszlogenekkel) vagyonokat lehet keresni? Mi a fontosabb: a szakmai karrier, vagy egy boldog párkapcsolat? Segíti, avagy inkább gátolja az előző generáció a fiatalok boldogulását?

Andrew Garfield telitalálat volt a főszerepre. Kiderült, hogy egész jó énekhangja van, pont annyi, hogy hitelesen alakítson egy szerzőt, aki maga adja elő dalait egy workshopon. Ezek a próbatermi felolvasó színházakhoz hasonlítanak leginkább: koncertverzióban hangzik el a musical, amely producert és befogadó színházat keres. Számtalan ilyen bemutató zajlik New Yorkban, de csak a töredékük kap esélyt a Broadway színházaiban. Larson ügynöke fogalmazza meg legfrappánsabban a lényeget: hiába áldoz a szerző nyolc évet az életéből egy darabra (esetünkben egy futurisztikus sci-fi musicalre), ha az süket fülekre talál, tilos elkeseredni, azonnal bele kell vágni a következőbe, majd a következőbe, és így tovább, amíg valamelyikre nem harap rá egy bátor producer.

Ez egy egysztáros sztori, a többi remek színésznek nincs ideje kibontani a karakterét. De ez egyáltalán nem zavaró. Garfield a táncos betétekben is tisztességesen teljesít, nem hiába volt ő Pókember, megvannak a mozgásbeli adottságai, de nem akar profi táncosnak látszani. Épp emiatt bájosak ezek a jelenetek. A rendező azt sugallja velük, hogy minden musicalfilm elengedhetetlen tartozékai ezek a látványos betétek, de nem kell őket halálosan komolyan venni, mert semmit sem tesznek hozzá a cselekményhez, csak a vizuális hatást fokozzák. Vagyis menet közben, előttünk kritizálja azt műfajt, amelynek ő maga is művelője. Le a kalappal előtte!

Persze meg kell említeni még néhány nevet, mindenekelőtt Steven Levenson forgatókönyvíróét, aki a Larson-féle világból a Miranda-féle világba való zavartalan oda-vissza ugrálást lehetővé tette. A nézőnek olyan érzése van, mintha egy kifestőt színeznének a szeme előtt, ahol a vonalak már adottak, a többi pedig a másik alkotó fantáziájára van bízva. A mellékszereplők közül a Larson barátnőjét játszó Alexandra Shipp érdemel dicséretet, mert képes összetett érzelmeket megjeleníteni, illetve a meleg szobatársat alakító Robin de Jesús, aki az egyik pillanatban drámai hős, a másikban bohém karakter.

Van aztán egy olyan rétege a filmnek, amelyet csak a bennfentesek tudnak értékelni. Felbukkan benne néhány valós személy, akik magukat alakítják. Ezek a cameo-szereplők musicalszerzők, musicalsztárok, mindenható producerek, New York-i színházi emberek, akik Lin-Manuel Miranda két szép szeméért álltak kötélnek. De lehet, hogy inkább azért, mert nekik is van véleményük erről a műfajról.