A konyhában és a nappaliban különböző méretű és színű vesszőkötegek vannak elkészítve, hogy az egész munkafolyamatot bemutathassák.

A kezdetekről

Szilárd tizenévesen az utcabeli Okenka Vilmostól, vagyis Vili bácsitól tanulta meg a mesterséget, nagyjából huszonöt évvel ezelőtt. “Nagyon sokat jártam át hozzá, szerencsére jó tanító volt, rengeteg türelemmel. A Vág-parton régebben sokkal több fűzfa volt, mint most, többen foglalkoztak kosárfonással. A folyó minden tavasszal kiöntött, a figurákban, vagyis a töltés melletti gödrökben lehetett a legjobb fűzfavesszőket összegyűjteni. Mostanra az idősebbek elhaláloztak, jómagam néhány fiatalabbat megtanítottam rá. A ház körüli munkák során sokat használtak különféle kosarakat, például amikor a teheneknek való takarmányhoz a kukoricát szecskázták, vagy a tüzifa behordására, a kertben a zöldség begyűjtésére. Azért voltak praktikusak, mert könnyűek, de erősek, akár 10-20 kilogrammos súlyt is elbírnak. Nagyjából 8-10 éves koromig a kukoricát is fűzfavesszővel felaggatva szárították” – emlékezett vissza. Azt is felidézte, hogy míg az asszonyok tollat fosztottak télen, amiből készítették a gyerekeknek, unokáknak a stafírungot, addig a férfiak fonták a kosarat. Ehhez a munkához ugyanis erős kéz kell, főleg a nagyobb kosaraknál, a vékonyabb vesszőből készülő kisebbeket fonják általában nők. 

Munkamegosztás

Így van ez a Lozsi házaspárnál is, Szilárd egy nagyjából 40 cm átmérőjű, 40 cm magas henger alakú kosáron dolgozik, amit a megrendelő virágtartónak használ majd, felesége, Elena pedig éppen húsvéti tojásgyűjtő kosarakat készít egy nagymama megrendelése alapján, aki unokáinak csináltat ajándékot. Elena veszi át a szót, aki tizenhárom évvel ezelőtt, a pozsonyi Duna-parton gyűjtött, villamossal hazavitt vesszőből fonta meg első kosarát internetes videók segítségével. Ekkor még nem ismerték egymást férjével, azóta is mindketten a saját technikájukat csiszolgatják, nem egymástól tanulnak, de nagyon hasonló fogásokat használnak. Tőle megtudom, novemberben érdemes elkezdeni a fűzfavessző gyűjtését, amikor már lehullottak a falevelek és kicsit vesztett a fa a nedvességtartalmából. A túl sok nedvességet tartalmazó vessző ugyanis azért nem jó, mert ha elkészül a kosár, akkor nagyon kiszárad és nem lesz elég jó a tartása. Ha viszont túl száraz, akkor munka közben törik, nem jó vele dolgozni, ezért ideális a novembertől februárig tartó időszak az alapanyag begyűjtésére. “Ilyenkor már éppen jó érett a vessző. A legjobb az egynyaras, vagyis ha minden évben levágjuk a fa ágait. A legtöbbet a Vág partján gyűjtjük, de a kertünkben is van nyolc-kilenc fajta fűzfa, amiket azért ültettünk, hogy színes vesszőket tudjunk használni a kosárfonáshoz. Vannak ugyanis olyan kosárfonók, akik leforrázzák, lehántolják a vesszőt, de mi meghagyjuk úgy, ahogy van, minél több színt használunk fel, annál díszesebb, érdekesebb. Szlovákiában egyébként legalább harminc fajta fűzfa létezik, amiket kosárfonásra használnak. A sárga, narancssárga, bordó, zöld színű vesszők később, amikor kiszáradnak, veszítenek az üde színükből, de ha többfélét használunk fel egy kosár elkészítésére, akkor mindenképpen színes lesz a végeredmény. Van olyan fűzfa is, amelynek az ágai nem túl hajlékonyak, könnyebben törnek, azokat a kosár oldalába fonjuk, mert ha kiszárad, akkor stabilabb lesz a kosár” – magyarázta.

Lekoppintott minták

Szilárd elmondta, az alapvető kosárfonó technika elsajátítása után a padlásokon talált régi kosarakról szokta lemásolni a mintákat, vagy akár szét is bontotta némelyiket, hogy rájöjjön, hogyan készült. “Ezek kivétel nélkül nyers fűzfavesszőből készültek, ezen a vidéken nem volt jellemző, hogy lehántolt vesszőt használtak volna, nem is áztatták a vesszőt. Felesleges munka lett volna, mert a funkciójukat így is betöltötték a kosarak, nem volt szempont, hogy simább vagy világosabb legyen az alapanyag. A Lengyelországból behozott kosarak ilyenek, azok mind le vannak héjazva, általában bevásárlókosárnak árulják. Az áztatás lényege, azon túl, hogy le lehet héjazni a vesszőt, hogy miután elkészül és kiszárad, nagyon masszív, stabil kosár lesz belőle” – magyarázta. 

A munka folyamata

Elena hozzáteszi, a vékonyabb vesszőket két hétig, a vastagabbakat három-négy hétig hagyják szikkadni, azután kezdődik a munka. Minél hosszabb, vékonyabb és egyenesebb vesszőket kell gyűjteni, és hogy gyorsabban lehessen haladni a munkával, érdemes szétválogatni, osztályozni, vagy ahogy Szilárd fogalmaz, kalibrálni, amihez egyszerűen a szemmértéket a legjobb használni. Ez azért fontos, hogy minél szebb legyen a kosár, hiszen az eltérő vastagságú vesszők nem mutatnak jól egymás mellett, illetve megvan, hogy melyik vessző mire jó. A fonás mindig a kosár aljának elkészítésével kezdődik, ez az a rész, ami a legsérülékenyebb, a legtöbbször attól megy tönkre egy kosár, hogy kiszakad az alja. “Általában kétszer három vesszőből keresztet készítünk, majd elkezdjük a vékonyabb vesszőket körben fel-le vezetni a kereszt szárai között. A kisebbeknél kétszer kettő, a nagyobbaknál kétszer négy vesszőt használunk az aljához. A leggyakrabban huszonnégy vesszőt használunk fel a kosár vázára, és huszonnégyet vezetünk körbe folyamatosan, amíg el nem érjük a kívánt magasságot. Ha szükséges, három vessző körbevezetésével merevítést is teszünk bele, ezt kolbásznak hívjuk. Hogy szebb, érdekesebb legyen, ehhez színes vesszőt szoktunk használni. A tetején lévő koszorú ugyanannak a huszonnégy vázvesszőnek az eldolgozásával készül, amely az oldalát adja. Ha elrontunk valamit, szét lehet szedni és korrigálni, de valószínűleg nem lesz túl szép” – magyarázta.

A századik már eladható

A házaspár mindkét tagja egyetért abban, hogy jónéhány kosarat meg kellett ahhoz fonni, hogy elégedettek legyenek a végeredménnyel. “Az alapokat megtanultuk, de folyamatosan van mit csiszolni a technikán. Talán a tizedik kosaramra már rá lehetett nézni. Aki úgy gondolja, hogy valahol beszerez egy köteg vesszőt és nekifog a kosárfonásnak, az nem várhat csodát. Jó időbe telik, míg az ember saját hibáiból tanulva elér egy szintet” – fogalmazott Szilárd. Elena hozzátette, minden régiónak megvannak a saját jellegzetességei, hogy milyen alakú és mintázatú kosarakat készítenek, milyen alapanyagokat használnak fel. Ezt mindig az határozza meg, hogy az adott régióban milyen növények honosak. Az északi térségben például fenyő gyökérből is készülnek kosarak.