Néhány szó az előzményekről: a Black Mirror-sorozat agytrösztjei, Charlie Brooker és Annabel Jones a pandémia kezdetén úgy döntöttek, határozatlan időre felfüggesztik a sötét jövőképekkel riogató szériát, és egy különkiadással reagálnak 2020-ra, mert a Black Mirror világa már itt van körülöttünk, a valóság rémisztőbb annál, amit egy forgatókönyvíró kitalálni képes. Nos, a Halál 2021-re! (Death to 2021!) hangütésében és felépítésében is igazi, mintaszerű folytatás: ismét híradós felvételek alá kevernek szellemes kommentárokat, ismét világhírű mozisztárok alakítanak valósnak látszó figurákat (lájkvadász infuencert, történészt, tévés megmondóembert, virológust, háziasszonyt), és ismét váltják egymás a képernyőn a valós államférfiakkal, megmondóemberekkel, sztárriporterekkel. A mockumentary egy műfaj formai jegyeit használva állít baromságokat, és gúnyolja ki magát a műfajt, tükröt tartva a társadalom elé.

Ám ez a maró gúnnyal átitatott film már sajnos nem robbant akkorát, mint az előző. Egyrészt hiányzott belőle a meglepetésfaktor, másrészt maga a Netflix gyengítette saját termékének hatóerejét azzal, hogy karácsony este bemutatta a Ne nézz fel! című szatirikus katasztrófafilmjét. Most azt elemzik a világ filmkritikusai, az új „üstökösre” még nem volt idejük.

Pedig kiváló a tavalyi alapanyag, a folyamatosan jelen lévő pandémia mellett szinte havonta történt valami megmagyarázhatatlan, kezdve a washingtoni Capitolium január 6-i elfoglalásával. „Ez volt a mi lázadásunk, a mi nemzedékünk Woodstockja” – mondja a kanapén vigyorgó antivaxer anyuka (az előző részben is szereplő Cristin Milioti), majd megjegyzi, hogy nem pontosan tudja, mi is volt az a Woodstock. Tipikus példája ő az internetről morzsákat csipegető és azokat ide-oda szitálgató hírfogyasztónak. Aztán felemeli a lábát, és rajta van a nyomkövető: mert hogy ő is ott tört-zúzott a Capitoliumban. Az angol abszurd humor találkozik ezen a ponton az amerikai szatírával – nem csoda, hiszen az alkotók britek. Talán ezért szerepel a filmben egy „brit átlagpolgár” is (Diane Morgan alakításában), aki egy tízes skála tetejére telefonjának elvesztését tenné, a klímakatasztrófát pedig csak a harmadikra, mert attól azért kevésbé fél.

Bár becsúszott néhány gyengébb poén is, a filmben több a szellemes irónia, mint az első részben. „Két évtizede keressük a katonai megoldást Afganisztánra, és végül találtunk egyet: spuri! A küldetés véget ért.” – mondja egy álelemző, majd vágóképeken az amerikai elnök jelenik meg, és alatta a kommentár: „Biden elnök bejelenti az USA teljes kivonulását szeptember 11-ig, megkímélve a jövő diákjait a túl sok különböző évszám megjegyzésének terhétől.” A brit átlagpolgár pedig a következő észrevételt teszi: „Gondolom, az amerikai katonák olyanok, mint manapság mindenki, és otthonról akarnak dolgozni.”

A felismerhetetlenségig elmaszkírozott Hugh Grant történésze még bátrabban keveri a valóságot a fikcióval, mint az előző részben, pedig már ott sem állt a helyzet magaslatán. Az eredményeit ismertető víruskutató (Samson Kayo) azon akad ki teljes joggal, hogy mondandója alá folyamatosan horrorzenét próbálnak keverni, mert a valóság önmagában már nem eléggé lebilincselő. A Stranger Thingsből ismert Joe Keery remekül alakítja az ignoráns influencert, aki a lájkok érdekében álszent módon igyekszik meglovagolni komoly témákat és jelenségeket. Szóval a színészek most is brillíroznak, érezhető, mennyire élvezték a forgatást. A narrátor Laurence Fishburne szintén dicséretet érdemel – szerencsére nem menekülhet senki az élmény elől, mivel nincs magyar szinkron, csak feliratozás.

A Black Mirror alkotói meglepő módon egy új vezető írónak adták át a stafétabotot, és Ben Caudell szépen öntötte a tartalmat a már meglévő formába. Akinek tetszett az előző gúnyos évsummázás, ezt a mostanit is élvezni fogja. Aki nem tudott vele mit kezdeni, annak ez sem jön majd be. És aki húsz év múlva képet akar kapni 2021-ről, annak nem kell többórányi híradót végigtekernie, elég megnéznie ezt a filmet.