Két olyan társadalmi problémát emelek ki közülük, amelyekről az emberek igyekeznek nem tudomást venni, de amint a nyilvánosság elé kerül, akár úgy, hogy megszólal a probléma elszenvedője, akár úgy, hogy hivatalos hír jelenik meg róla, azonnal úgy érzik, meg kell szólalniuk és el kell ítélniük valakit.

A két probléma tulajdonképpen egy. Egy társadalmi és politikai szempontból kezeletlen probléma, melynek gyökerei nagyon mélyek. Olyan mélyek, hogy sokan még ma is azt hiszik, természetes, hogy a szülő azt tesz a gyerekével, amit akar. Ha úgy gondolja, hogy az megérdemli, megveri. A feleség pedig biztos valamit rosszul csinált, ha az „ura” megverte, mert hisz ok nélkül miért tett volna ilyet. „Én bizony otthagytam volna az első pofon után!” – hangzik a leggyakoribb ítélkezés a nő felett, akit bántalmaznak. De nem az első pofonnal kezdődik! És nem az áldozat a hibás azért, hogy bántalmazzák.

A sok példa közül az egyik Szilágyi Liliána nyilatkozata arról, hogy az apja őt és édesanyját hosszú évekig rendszeresen bántalmazta. A nyilatkozat nyomán rögtön rengeteg elítélő és durva „vélemény” jelent meg a virtuális térben, teljesen függetlenül attól, hogy mik a tények, hiszen ezt még ki kell deríteniük a hatóságoknak. Mivel a gyűlölet nem ismer országhatárokat, a magyarul tudók határokon túlról is „beszóltak” – a trollok és a fizetett bérfirkászok, valamint az elvakult és elvakított gyűlölködők is. Ez utóbbiak egy olyan csoport, amely elhitte azt, amit el akartak hitetni velük, akik valamiért nem elégedettek az életükkel, és sokkal könnyebb gyűlölni ezért valaki mást, aki különbözik tőlük. Viszont ők is ugyanolyan veszélyesek saját magukra és környezetükre nézve, mint a trollok és a bérfirkászok – és akiket ezek képviselnek: a politikai és gazdasági hatalommal rendelkező pénzelőik.

Ugyanez a gyűlöletbeszéd jelent meg a szlovákiai virtuális térben is – és a virtuális és nyomtatott médiumok egy része sajnos szintén kiveszi a részét az áldozathibáztatásból, az áldozat további traumatizálásából. Igen, annak a kislánynak az esetéről beszélek, akit az elmúlt napokban kegyetlenül megaláztak és megkínoztak a „barátai”, ráadásul ezek a „barátok” még meg is osztották mindezt az internet felületein, hogy dicsekedjenek a gonosztettükkel.

Hogyan fajulhatnak idáig a dolgok? – kérdezi naivan a média és a közvélemény. Hát úgy, hogy nincs, aki odafigyeljen a jelekre, sőt gyakran nem is tudják, milyen jelekre kellene odafigyelniük. Hiába figyelmeztetnek a szakértők, a gyermekjogi és nőjogi szervezetek, hogy komolyan kell foglalkozni a gyermekek és nők elleni erőszakkal.

Hiába készült komplex terv arról, hogyan lehet ezt megelőzni és felszámolni. Nincs politikai akarat arra, hogy odafigyeljenek a gyengébbekre. Vagyis: a politikai hatalomnak nem érdeke, hogy a terv megvalósuljon, mert sokkal jobb, ha a problémát lesöprik az asztalról, mivel továbbra is a patriarchális törvények, szabályok szerint akarnak uralkodni.

Ezért nincs hatékony megoldás. Az igazságszolgáltatás munkatársai nem kapnak olyan képzést, amely felkészítené őket arra, hogy felismerjék a párkapcsolati és a családon belüli erőszakot, és azt helyén tudják kezelni. Így a társadalomban mélyen gyökerező sztereotípiákból indulnak ki, laikusként, nem szakemberként kezelik az ügyeket. Nincs olyan képzés a pedagógusok, a szociális munkások, az egészségügyben dolgozók, a pszichológusok számára sem, amely segítene nekik felismerni a bántalmazást, és nincs olyan rendszer, amelyben ezt orvosolhatnák.

A megoldást a jól bevált nemzetközi gyakorlatok átvétele jelentené, amely ez esetben az Isztambulban aláírt a Nők elleni erőszak megelőzését és felszámolását megfogalmazó szerződés, valamint a gyermekek védelmét szolgáló szerződés ratifikálása és az ezekben foglaltak betartása lenne. Ehhez azonban politikai akarat kell, amelyre ki tudja, meddig kell még várnunk.