Egyszer volt, hol nem volt: élt valaha egy zseniális mérnök-feltaláló testvérpár, Auguste és Louis Lumière, akik az állóképekből varázsoltak mozgóképet. A film születésének története valóban olyan, mint egy mese. A fivérek papája 1894-ben vásárolt egy Edison-féle kinemaszkópot a fiainak, akik ezt továbbfejlesztették és alkalmassá tették a mozgóképek felvételére és vetítésére. A lyoni srácok „játékszeréről” még a büszke papa sem gondolta, hogy megrengeti, átformálja az egész világot. Az első filmet még titokban mutatták be. 1895-ben – 126 éve – került sor az első nyilvános filmvetítésre Párizsban, a Grand Café alagsorában, ahol már fizetőközönség ült a vászon előtt. Ez volt a világ első mozielőadása. 

A film és a mozi egyszerre született meg, és velük egy új műfaj is: a burleszk. A legelső mozielőadáson óriási sikert aratott, a ma már legendás, egyperces A megöntözött öntöző. Rendezője a véletlen volt. Egy kertész hosszú gumitömlővel locsolja a kert virágait, és egyszer csak elapad a víz, mert egy srác rálép a tömlőre. A kertész ezt nem veszi észre, felemeli a tömlő végét, nézegeti, vizsgálgatja, mi okozhatta a dugulást. Ekkor a kisfiú lelép a tömlőről, és az addig feltorlódott víztömeg hatalmas erővel zúdul a férfira. Ez volt a keresztelője a művészeti ágak újszülöttjének: a filmművészetnek. És ekkor kezdődött a mozi története.

Csak egy tánc volt?

Magyarországon nagy érdeklődést váltott ki a Lumière fivérek találmánya. Ehhez hozzájárult, hogy az első magyarországi filmfelvételt is a testvérek készítették a honfoglalás ezredik évfordulója alkalmából. Ám a nagy reklámmal beharangozott filmbemutató elmaradt, mert a képekről lemaradt az ünnepségeket megnyitó osztrák–magyar uralkodó, Ferenc József feje. Micsoda burleszk lett volna, ha mégis levetítik. Az első magyar mozgófilmet, A tánczot 1901. április 30-án mutatták be, az Uránia Tudományos Színház előadásának illusztrációjaként. Sajnos, az eredeti felvételek elvesztek, csak a korabeli lapokban megjelent fotók és képeslapok maradtak fenn az utókornak. Ennek ellenére A táncz több volt egy ma már megítélhetetlen táncnál: vele kezdődött a magyar filmgyártás, amely tavaly ünnepelte születésének 120. évfordulóját. Öt évvel később nyitották meg az első állandó pesti mozit az Erzsébet körúton Projektograph – később Odeon – néven. Az első mozipalota, a Royal Apolló 1915-ben nyílt meg az Erzsébet körúti Royal Szálloda dísztermében, és rövidesen a főváros egyik legnépszerűbb szórakozóhelye lett. Az első igazi magyar hangosfilm A kék bálvány volt. Beregi Oszkár, Jávor Pál, Gózon Gyula játszották a főbb szerepeket. A ’30-as években ezzel a filmmel kezdődött a filmgyártás nagy fellendülése. Olyan országosan is népszerű sikerfilmek születtek, mint a ma is élvezetes Hyppolit, a lakáj, Csortos Gyula és „úrhatnám gazdája”, Kabos Gyula főszereplésével. Amerikai mintára nálunk is kitermelődtek a sztárok. A nők megőrültek Jávor Pálért, zsákszámra kapta a szerelmesleveleket, a férfiakat Karády Katalin bűvölte delejes tekintetével, búgó hangjával, érzékiségével. Muráti Lili volt a vagány, modern nő megtestesítője, Tolnay Klári hamvas bájával hódított, Turay Ida a humorával. Ma is jó visszanézni őket a nosztalgiafilmekben: kiragyognak a régi mozik félhomályából.

Régi idők mozija

„Megszólalt a zongora. Megjelentek a híradó képei. Cilinderes urak a pályaudvaron. Le-föl sétálnak, ahogy várják a vonatot. Olykor megállnak, egymásra mosolyognak. Befut a vonat. Gőzfelhő önti el a pályaudvart. Cilinderek futása a gőzfelhőben. Két úr egymás kezét rázza, közöttük hatalmas virágcsokor. Kifeszített kötél két felhőkarcoló között. Nő sétál a kötélen, napernyővel. (…) A fiú magához szorította a kabátját, belebújt a kabát kupacába. Az üldözés zenéjét hallotta. Ahogy egyre gyorsult a dallam a székek recsegése közben. A megbocsátás zenéjét. 

Elomló dallamok, ahogy az anya visszafogadja megtévedt gyermekét. Szaggatott, fenyegető a kiátkozás zenéje. Bánatosan kavargó az őszi sétányé. Szinte kiszakadnak a billentyűk, ahogy a bosszú lovasai közelednek. Zenéje utcának, háztetőnek, csatornának. Zenéje vonatnak, hajónak, sivatagi éjszakának… Szólt a mozizene.” Valaha így – ilyen érzékletesen – írt a film varázsáról Mándy Iván a Régi idők mozija című kötetében. 

Aztán megszakadt a film. Se kép, se hang. Csak a szirénák vijjogtak, bombák robbantak, nyilas hatalomátvétel, német bevonulás, deportálások Auschwitzba. Mi, a korosztályom tagjai kicsik voltunk, semmit nem értettünk a körülöttünk tomboló rémálomból, de reszkettünk a félelemtől. A felszabadulás utáni első mozielőadást Budapesten 1945. február 8-án, a szovjet segítséggel helyreállított Uránia Filmszínházban tartották. Díszelőadáson mutatták be Az oreli csata című szovjet dokumentumfilmet. Kísérőműsora: a felszabadult Minszk és 56 ezer német hadifogoly Moszkva utcáin. És innentől fogva gőzerővel nyomták a szovjet partizánfilmeket meg a hős szovjet katonákról szóló háborús történeteket. Nem voltak ezek mind nézhetetlenek: amerikai receptre készültek, látványosan, fordulatosan, izgalmas jelenetekkel fűszerezve Sztálin és a szovjet nép dicsőségére. Köztük olyan színes, művészi alkotások is akadtak, mint a Szibériai rapszódia. Ivan Pirjev filmje a háború után játszódott, a Bajkál-tó csodálatos természeti környezetében.

Mozimánia

Valahol Európában, ez volt a háború utáni magyar filmgyártás első nagy játékfilmje. Radványi Géza filmje második díjat nyert 1948ban a locarnói fesztiválon. De arra már kevesebben emlékeznek, hogy a felszabadulás utáni első filmünket Keleti Márton rendezte. Ez volt A tanítónő, Bródy Sándor színműve nyomán készült, még ’45-ben. A címszerepet Szörényi Éva alakította, a főbb szerepekben Rózsahegyi Kálmán, Berky Lili, Jávor Pál és Bodnár Jenő láthatók. Mi, tizenévesek még amerikai filmeket is láthattunk – igaz, csak rövid ideig – a szombathelyi moziban. Arab éjszakák, ez volt a címe annak az amerikai filmnek, amely megpecsételte a sorsomat. Megrögzött mozimániás lettem. Suliból jövet, a jegyszedő nyugdíjas nagyik mindig szó nélkül beengedtek minket a délutáni matiné-előadásokra. Miután az első sorokba senki sem váltott jegyet, oda ingyen is besurranhattunk. Minket cseppet sem zavart, hogy kitekert nyakkal látjuk a vásznon pergő eseményeket. Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámultuk a csodát, a vászonra vetített mozgóképet. Életre keltek az Ezeregyéjszaka meséi – arab sejk, fehér burnuszban, fehér arab ménen száguld a sivatagban, nyergében elrabolt szerelmével, a gyönyörű Leilával. Nyomukban az őket üldöző fekete burnuszosok serege. Tízszer is megnéztük, olyan izgalommal, mintha először látnánk. Aztán megérkeztek az olasz neorealisták, nyomukban a francia új hullámmal, amelynek JeanLuc Godard volt a „fenegyereke”. 

A most kilencvenegy éves filmköltőt nem véletlenül tiszteltük istenként. Első filmje, az 1960-as Kifulladásig, melyet Truffaut-val közösen írt, máig kultuszfilmje a velem egykorúaknak. Nehogy kihagyjam a cseh új hullámot, Miloš Forman, Jiří Menzel, Jaromil Jireš fantasztikus filmjeit, de a mi új hullámunkért is kár lenne! Sándor Pál felejthetetlen Régi idők focija, amelyben Garas Dezső brillírozik, 1976-ban mindenütt tarolt. Huszárik Zoltán ’71-es Krúdy-adaptációja, a Szindbád pedig olyan csodálatos szereplőket vonultat fel, mint Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Ruttkai Éva vagy Nagy Anna. Persze akadtak korábban is emlékezetes filmjeink: Fábry Zoltán Körhintája Törőcsik Marival és Soós Imrével vagy Makk Károly Szereleme, amelyben Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván a nagy sztár. Várkonyi Zoltán pedig úgy mentette át filmre Jókai Mór híres regényeit és Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat, hogy életre keltette az irodalmi hősöket.

Hol vagytok, ti régi mozik?

Hol van már az az idő, amikor Jancsó Miklós filmjeiért lelkesedtünk a hajnalig tartó beszélgetéseken. Nemcsak a mester, hanem az a világ is elment. Ma már nem futja erre az időnkből. Hol vannak azok a régi kis mozik, ahol összebújva néztünk egy akármilyen filmet, és jólesett csókolózni? Lassan eltűntek, alig néhány működik még, de a közönség már szuperprodukciókra vágyik, a tömegeket csak a 3D-s vagy 4D-s filmélmény hozza lázba. Már nem emlékszem, melyik szuper szélesvásznú filmet néztem meg jó pár éve, olyan hangerősítéssel, mintha a madarak a fülemben csicseregtek volna – majd szétdurrant az agyam. Talán éppen emiatt sokáig csak a tévében néztem filmeket. A pandémia eddigi három évében kollégám, barátom „elvonszolt” nemcsak art mozikba, hanem olyan modern, újonnan felhúzott plázák multiplex-mozijaiba is, amelyek már minden kényelemmel felszereltek, és akár hanyatt fekve is bámulhattam az óriási kivetítőn látható, életnagyságú szereplőket. Igaz, készültek emlékezetes filmek az elmúlt évtizedekben is, bár a filmnyelv megújítóiként ismert Jeles András, Bódy Gábor és Gothár Péter filmjei nem szóltak mindenkihez. Az ezredforduló idején egy rakás tehetséges fiatal mutatkozott be: Antal Nimród, Herendi Gábor, Mundruczó Kornél és Nemes Jeles László filmjei megkerülhetetlenek. Most újabb generáció van születőben. Az Oscar-díjas Deák Kristóf Az unoka című drámája minden bizonnyal új irányt képvisel. Kényes témát választott: az idős nagyszülőket kifosztó gátlástalan bűnözőkről – „az unokázó csalókról” – rántja le a leplet, hollywoodi feszültségteremtéssel. Szereplők az ország legnépszerűbb régi művészei, Jordán Tamás, Tordai Teri, Hámori Ildikó Pogány Judit és Papp János egytől egyig kiválóak. A harmincas évei végét taposó rendező érdeme, hogy jól érzékelteti, milyen kiszolgáltatottak ebben a mai plázás, felalá mozgólépcsőzős, kényelmesen kényelmetlen, csillogó-villogó új világban. Jobbára elveszettek ott, ahol a vetítőtermek úgy sorakoznak egymás mellett, mint cellák a börtönben. Mire megtalálod a magadét, már kezdődik a vetítés, és botorkálhatsz sötétben a helyedre. Ilyen élményem először Amerikában volt, harminc évvel ezelőtt. Nagynéném reggel elindult velünk a szupermarketbe, és estig elbóklásztunk benne. Mindent megnéztünk, az üzleteket, a pihenőparkokat, ettünk-ittunk, még a fodrászhoz is beültünk. Úgy éreztük magunkat, mint valaha Rozika a moziban. Még gépzongora is volt. Bagóért választhattam kazettát vagy cédét, benyomtam a lejátszót és megszólalt egy érzelmes filmzene. Nénikém felvilágosított, hogy a zene nem akármilyen filmből származik, a produkció főszereplője Robert Redford, a „huszonnégy karátos” pasi. A veterán filmsztár évekkel később Budapesten forgatott a Kémjátszma című akciófilmben, két generációval fiatalabb utódja, Brad Pitt partnereként. Az egyik jelenetet egy pesti bérház lakásában vették fel, ahová meghívtak néhány újságírót, köztük engem is. Rossz időben voltam jó helyen. Valami nézeteltérés miatt leállt a felvétel, és elviharzott mellettem Redford, személyesen. Egy villanásnyi időre viszont magamon éreztem a tekintetét. Szerintem ez volt a legjobb benne: a nézése. Minden változik, vagy elmúlik, nincs is ezzel baj. Talán csak egy örök: a mozi. Azért ma is megéri összeszedelődzködni, és jegyet váltani.