De élhetnék strandhasonlattal is: jobb helyeken hangosbemondó hívja fel a tisztelt fürdővendégek figyelmét a hullámmedencében készülődő, maximum háromperces zajlásra. Máshol nézni kell az órát, tudni kell a dörgést, de ott is szinte percre pontosan és szabályos ritmusban kapjuk az arcunkba a hullámpofonokat, már aki szereti.

Nem tudom nem észrevenni, mennyire megváltozott az általános hozzáállás, pedig tájainkon az átoltottság aránya meg sem közelíti a „dobogós” országokét. Ahogy lassan, de biztosan kúszik felfelé a napi fertőzöttek száma, úgy enyhülnek az intézkedések, nyitnak az uszodák, színházak, indulnak az osztályok a jól megérdemelt sítanfolyamra, csábítanak a wellness-szállók, éttermek.

Mostanra már mindenki úgy érzi, elege van ebből a pandémiából, ami sokak szerint amúgy is kitaláció. Úgyhogy hiába pozitív nálunk szinte minden második teszt, hiába lépi túl a napi fertőzöttek száma a tízezret, és hiába esnek ágynak, kerülnek kórházba beoltottak is, úgy csinálunk, mintha ez nem érdekelne bennünket. És talán tényleg nem is érdekel. Talán ez az a bizonyos, sokat emlegetett kollektív immunitás. Immunisak lettünk, méghozzá lelkileg, ami bizony nem túl szerencsés hozzáállás. Mint ahogy számolgatni sem szerencsés a hátralevő heteket, esetleg hónapokat. Nem tudhatjuk, milyen lesz a húsvét. Azt sem tudhatjuk, hogy eljutunk-e idén nyaralni. Azt sem, hogy lesznek-e fesztiválok, falunapok, szüreti mulatságok.

Persze én is miket írok, hiszen a múlt héten, illetve az azt megelőző időszakban még hangosan sirattam e hasábokon a kulturális élet lassú pusztulását. És lám, mégsem tölt el maradéktalan örömmel az a tény, hogy szaporodnak a rendezvények. Mert a meghirdetett előadások, premierek, turnék és vernisszázsok egymás után maradnak el. A legnagyobb közösségi oldalon az elmúlt hétvégén az „elmarad” szó jött szembe leggyakrabban, és bizony betegség miatt kellett lemondani a tervezett rendezvények háromnegyedét. A fennmaradó huszonöt százalék az érdeklődés hiánya miatt hiúsult meg.

Mert bizony az a helyzet – és ismét csak magamból indulok ki –, hogy az óvatos ember a legritkább esetben kockáztat. Ezért mára sokan teljesen begubóztak, a kultúrafogyasztás egyet jelent számukra a monitor bámulásával. Persze ez is jóval több a semminél, a hangsúlyok eltolódása azonban már az eredetileg színpadra tervezett produkcióknál is világosan látható. Több olyan színházi előadásról tudok például, amelyet bemutató előtt vagy közvetlen utána több kamerával rögzítettek, hogy szükség esetén online fogyasztásra is fel lehessen kínálni, illetve, hogy ne vesszen kárba az a rengeteg befektetett munka. Az emberek pedig nem vásárolnak jegyet semmilyen rendezvényre egy hónappal korábban, inkább csak előző nap, vagy néhány órával a kezdés előtt. Így viszont sokkal kockázatosabb bármit is szervezni.

Szóval igazi csiki-csuki állapot ez. Mintha egy meghibásodott, összevissza működő fotocellás ajtó előtt állnánk. Szeretnénk átjutni rajta, de nem tudjuk, nekirohanjunk-e, vagy sem? Pedig ki van írva, hogy (szerencsés esetben) nem fáj túlságosan, ha rosszul időzítünk és felkenődünk az üvegre…