Ahogyan Anne Applebaum, a Stanford Egyetem kelet-európai szakértője fogalmazott: Ukrajna jelkép, az elveszett szovjet birodalmat testesíti meg Moszkva szemében. És most Vlagyimir Putyin, a Kreml ura – érezve a saját és országa hanyatlását – orvosolni akarja azt a történelmi traumát, amit ő és KGB-s nemzedéke 1991-ben elszenvedett. Ukrajna folyamatos zaklatásával, területi egységének felmorzsolásával, a katonai ütőerő fitogtatásával a széthullott Szovjetunió néhai súlyából szeretne visszanyerni valamit, továbbá járulékos nyereségként a közép- és kelet-európai országok nyugati irányultságát fékezné, és a kitapintható Amerika-ellenességet szítaná. Ennek érdekében tartós és folyamatos nyomásgyakorlásra is hajlandó, vagyis ha elmarad az Ukrajna elleni invázió, a zavarkeltés még jó ideig folytatódhat.

Ne legyenek illúzióink, Oroszország területi terjeszkedése számít normálisnak, és nem a békés egymás mellett élés. Az expanzió még III. Iván cár idejében kezdődött a 15. század utolsó harmadában, és ez a cári hagyomány a Szovjetunió idejében is folytatódott. Napjaink nyugati politikai elitjének egy része még mindig az engedékeny Gorbacsov-korszak bűvkörében él, amikor az 1990-es években az orosz fél visszahúzódott és súlyos belső gondjaival küzdött. Azonban ha az orosz történelmet nagyobb időtávban vizsgáljuk, akkor ez számít kisiklásnak, míg a norma maga az agresszív terjeszkedés. Ezt jó lenne szem előtt tartani, amikor a NATO által elvárt, a hazai össztermék 2 százalékát elérő katonai kiadásról kell dönteni. Pláne annak tudatában, hogy a Kreml nyíltan kimondta, a NATO vonuljon ki az észak-atlanti szerződéshez 1997 után csatlakozott államokból, ami értelemszerűen Magyarországot és Szlovákiát is érintené. Azaz az orosz medve ismét a térségünkre tenné a mancsát, az európai befolyási övezeteket újfent átrajzolná. Moszkvát olyan apróság nem igazán érdekli, hogy cserébe az égvilágon semmit se tudna nyújtani, nincs követhető, elfogadható és vonzó mintája, civilizációs kisugárzása, nem onnan érkeznek az új vívmányok, az életünket jobbító dolgok. Az Ukrajna határán gyülekező tankhadosztályokban megtestesül mindaz, amit napjaink Oroszországa némi vodkával együtt kínálni tud. Hát, ez bizony nagyon kevés… Emellett, mint minden kisebbrendűségben szenvedő, tiszteletet szeretne kivívni. Talán a tisztelet jeleként tálaljuk fel neki Ukrajnát egész a Dnyeper folyamig?

A Krím bekebelezésével 2014-ben kezdődött orosz agresszió következményeként még inkább szem előtt kell tartanunk a nyugati szövetségek fontosságát. A NATO nem csupán az elegáns katonaruhákat felvonultató, csillogó brüsszeli székházzal rendelkező klub, hanem a nyugati(as) életvitelünket, életszínvonalunkat, s nem utolsósorban a demokratikus berendezkedésünket védő erőteljes szervezet, amit mindmáig az Egyesült Államok elszántsága tart fenn és hitelesít. Ilyen szemszögből nézve teljes mértékben megvetendő a szellemi posványba fulladó, a főleg a Blaha, Fico, Chmelár és Uhrík által fémjelzett tévút. A teljesség igénye nélkül felsoroltak úgy markolnak nagyokat a bőség kosarából (Fico ilyenkor kivillantja méregdrága óráját is), hogy közben az autokráciával, a meghaladott marxista, esetenként neofasiszta nézetekkel kacérkodnak. Sajnos, Szlovákia módfelett megosztott, sokak fejében a keleti orientáció máig megmaradt. 1968 rideg valóságát mintha felednénk, a rövid távú emlékezet újabb bizonyítéka Robert Fico és sleppjének újbóli felemelkedése. 1989-ben és 1998-ban, Vladimír Mečiar kiebrudalásakor határozottan döntöttünk, hová is szeretnénk tartozni. A mostani kormánykoalíció vitathatatlan botladozása és a makacs orosz izmozás, a Kreml által gerjesztett álhírcunami ne legyen ok arra, hogy ismét sorsfordító válaszúthoz érkezzünk.