Bár meglehetősen megosztó volt, Guillermo del Toro legutóbbi filmje, a 2017-es Víz érintése Velencében elvitte az Arany Oroszlánt, majd tizenhárom Oscarra jelölték, ebből négyet ítéltek neki oda. A mostani Rémálmok sikátora szerényebb eredményeket ért el idáig, hiszen csak négy jelölést kapott, és valószínűleg nem viszi majd el a legjobb filmnek kijáró aranyszobrocskát, egyrészt mivel riválisai erősebbek, másrészt pedig nem hozott kasszasikert az amerikai mozikban. A produkció azonban esélyes lehet a legjobb látványtervezésért és legjobb operatőrnek kijáró díjakra. Saját moziélményünk érdekében pedig tegyük hozzá, hogy önmagában az a tény, hogy az amerikai mozikban megbukott produkció, egyáltalán nem kell, hogy rossz előjel legyen.

Hogy a Rémálmok sikátora miért érdemelné ki a képi világért kijáró díjakat, az már az első perceket követően világossá válik. A történet az 1930-as évek vándorcirkuszainak világát eleveníti meg: elnyűtt cirkuszi ponyvák, összebarkácsolt faporondok, figyelemfelkeltő feliratok, a társadalom peremén élő mutatványosok társaságában jelenik meg főhősünk. A cirkusz világa izgalmas, del Toro pedig láthatóan szereti – ami nem csoda, hiszen ebben a környezetben találhatóak bizarr, ijesztő elemek, nyomorultak ésszörnyemberek, a rendező pedig pont arról híresült el, hogy az emberi lélek hátborzongató tulajdonságait szeretné felfedni.

Ezt a szörnyszerűséget már a nyitójelenet sejteti, bár a film elején csak annyi bizonyos, hogy Stan, azaz Stanton Carlisle (Bradley Cooper) a múltja elől menekül. Egy vándorcirkuszba érkezik, szerencséjére pedig a cirkusz igazgatóját nem érdekli, honnan jött és mit csinál. Alkalmi munkával bízza meg Stant, aki fizetségképpen meleg ételt kap. A tehetséges és nagyra törő Stan ennél azonban jóval többet remél az élettől. Összebarátkozik a társulat bűvész házaspárjával, eltanulja a szakma fortélyait és a szemfényvesztés trükkjeit, rövidesen már maga is porondon áll. Hamar kinövi a cirkusz adta lehetőségeket, és – miután elcsábította a társulat fiatal nőtagját – a nagyváros felé veszi útját, hogy érdekesebb, fontosabb emberek előtt kamatoztassa képességeit.

Bár karrierje felfele ível, erkölcsileg egyre lejjebb csúszik. A film második részében Stan előkelő társaságoknak adja elő mentalista mutatványait. Itt lép be a képbe az agyafúrt, gyönyörű pszichiáter, Lilith Ritter (Cate Blanchett), akinek segítségével Stan a szemfényvesztést arra használja, hogy szeretteiket elvesztő milliárdosokból csiholjon ki hatalmas összegeket.

A történet regényadaptáció, a rendező William Lindsay Gresham 1946-ban megjelent, a noir regények egyik klasszikusát filmesítette meg. A könyvből már egy évvel később, Tyrone Power főszereplésével készült film – del Toro mostanija pedig szorosan kötődik ezekhez az előzményekhez.

A mexikói rendező ugyanis célzottan nyúl a klasszikus noir elemeihez. A noir filmek a negyvenes-ötvenes években hódítottak Hollywoodban. Cselekményüket az akkoriban népszerű detektívregények és bűnügyi krimik inspirálták, míg az éles árnyékok, kontrasztos fekete-fehér képi világ által keltett, jellemzően komor hangulaton a német expresszionista fotóművészet hatása érződik, leginkább annak köszönhetően, hogy a háború idején rengeteg művész menekül Európából Amerikába, hogy a filmiparban keressen megélhetést. A noir hódít az amerikai filmiparban, a keménykalap és az égő cigi rövidesen klasszikus noir stílusjegyekként válnak közismertté: a noir egy ikonikus képe az, ahogy a keménykalapos férfi hosszúra nyúló, fekete árnyéka a falra vetül – melyet del Toro számos alkalommal, igencsak látványosan alkalmazza a filmjében. A noir egyik meghatározó karaktere pedig a végzet asszonya, a gyönyörű, szőke nő, aki rideg, kegyetlen manipulátor, és aki vonzerejét arra használja, hogy a férfi főszereplőt a végzet felé sodorja.

Érdekesség azonban, hogy míg a noir szélsőségeket sugall – kegyetlen bűntetteket, kizsákmányoló szexualitást – a hollywoodi produkciókat kemény cenzúra ellenőrzi ebben az időszakban, mely gyökerestül igyekszik kiirtani az erkölcstelenséget a mozivászonról. A noir így gyakran csak sejteti mindazt, ami a cselekményen belül történik. Míg a Tyrone Power-féle adaptáción érződik ez a fajta cenzúra, ehhez képest del Toro története hűen ragaszkodik a regényalaphoz, miközben nagyot merít a filmes noir világából.

A produkció pont ezért nosztalgikus múltidézésbe fullad. Lépten-nyomon a klasszikus noir elemeibe ütközünk, de a rendező szeretett filmes világára történő utalás leginkább Cate Blanchett karakterén érződik. Hiába az izgalmas téma, melyet a pszichiáter motívuma vet fel, csupán egy számító, szőke femme fatale jelenik meg a mozivásznon, akiből a mai kor nézője joggal hiányolja a hús-vér személyiség índítékát, sőt, kifejezetten bosszantónak tarthatja, hogy ismét egy olyan női karakterről van szó, akinek jelentése a férfira való veszélyforrásban merül ki. Emellett a film meglehetősen hosszú, két óra húsz percén az érződik, hogy – talán a regényalaphoz való ragaszkodás miatt – töredezett a történet. A film első része a vándorcirkuszban játszódik, a másik a nagyvárosban, és hiába a szörnyszerű egzisztencia motívuma, mely az egész filmen szeretne átívelni, nézőként hiányoljuk a két világ közti átfedést.