Egy hónappal ezelőtt egy kollégával és baráttal az orosz–ukrán háború esélyéről beszélgettünk. Kétségbe vontam a konfliktus lehetőségét, de nem a generációmat eddig jellemző „itt már nem lesz háború” érzete miatt. Elsősorban az ukrán társadalomban jelentékeny erőt képviselő nacionalizmus erejére hivatkoztam, valamint annak szélsőséges formáira, kezdve a hírhedt Azov-zászlóaljtól egészen a régmúltból máig ható „banderista” szellemekig. Mint csütörtök óta látható és tapintható, még ennél is többről van szó Ukrajnában, ahol a lakosok tekintélyes része ellenáll az orosz agressziónak. Ezt bizonyítják a páncélosokra dobott „lakossági” Molotov-koktélok vagy a bergyanszki téren az orosz katonák szemébe énekelt ukrán himnusz. Ám világos, hogy az óvóhelyek homályos és néma sarkaiban is sok szívben izzik engesztelhetetlen ellenszenv az orosz lánctalpak ellen. Közösségi tudatformák megszilárdulása indult el, öles léptekkel, s ez nem a KGB egykori alezredesének kedvez.

Van valami elképesztő bornírtsága a „biztonsági érdekeit” (mi mást?) védő nagyhatalmi hadviselésnek, legyen szó akár a Monarchia hadseregéről Szerbia megtámadásakor, a Barbarossa hadműveletről, 1956-ról, 1968-ról, Afganisztán szovjet, majd amerikai lerohanásáról vagy akár Irak megtámadásáról – és a sort folytathatnánk. Egyik hadművelet sem öregbítette a támadó jó hírnevét. Úgy tűnik, bármelyik korról is beszélünk, az offenzívát indító katonai és politikai vezetők igazából sosem mérték fel – vagy nem vették komolyan – az „ellenség” társadalmi hátországát, az abban szunnyadó erőt és az iszonyatos kockázatokat. Sem azt, hogy ez milyen következményekkel lesz a hadseregükre (pl. gerilla-hadviselés, amely nem ismer pardont), de nem foglalkoztak a traumák és az erőszak tovagyűrűzésével sem. Afganisztán példáján szépen látható, ahogy a szovjet és amerikai felületesség hatására milyen mérgezőbbnél mérgezőbb formákat öltött az iszlám fundamentalizmus – míg a „kívül rekedt” civileknek 40 éve a vissza-visszatérő földi pokol az osztályrészük. Azt is érdemes megfontolni, hogy az iraki háború nélkül most nem lenne Iszlám Állam, vagy legalábbis nem a mostani formájában – ahogy a Moszkva által sokszorosan rosszul kezelt csecsenföldi helyzet is szükségszerűen torkollt széttraumatizált csecsen társadalomba. Összességében: nem ment volna tönkre annyi élet, beleértve az olyan katonákét is, mint a most halomra hulló 18-20 éves orosz srácok.

Érthető, hogy a fejlett fegyveres erő csábító hatással volt mondjuk egy George W. Bushra, aki futószalagon szállította a bugyuta megnyilvánulásokat – vagy most a jéghideg fellépést brutális agresszióval kombináló Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinra, illetve megannyi dicső elődjükre, akik szinte nemi izgalomba jöttek egy-egy páncélos hadosztály láttán. A lánctalpak azonban – hacsak nem a legszélsőségesebb brutalitást alkalmazzák – nem képesek társadalmi folyamatokat eltaposni, ám minden további nélkül maguk ellen hangolhatják azokat. Ráadásul látható, a nyomorúságot csak mélyíti, hogy egyként van esély nemes és nemtelen ellenreakciókra. Bármi is volt korábban, a fő felelősség gyakorlatilag biztosan az átfogó támadást megindító felet terheli.

Az orosz hatalom jelenleg nem tudja, mit cselekszik, s valami érzéketlen, avíttas kottából nyekergeti az otromba verklijét. Engedjünk meg egy mondatnyi naivitást: ha Putyin – vagy bármelyik fegyver- és hatalombolond elődje – megkérdezett volna néhány szociológust és antropológust, visszafaroltatta volna a csapatokat bázisaik melegébe. Ám bármilyen kimenetele is lesz a háborúnak, Ukrajnát nagy valószínűséggel lényegében örökre eltaszítja magától Moszkva, legfeljebb csak nyers hatalommal láncolhatja magához.