Ennek azért van hírértéke, mert Szlovákia nem éppen befogadó, a 2015-ös migránsválság idején a többi visegrádi állammal együtt megmutattuk, hogy nem erősségünk a szolidaritás. Most viszont országos gyűjtési akciók indultak, civil szervezetek tüsténkednek minden határátkelőnél, az önkormányzatok mozgósítanak, a kormány tagjai nem egymást fúrják, hanem próbálnak megfelelni az újabb hatalmas kihívásnak. Még a különutas Boris Kollár sem találgat, hanem kellő médiafigyelem mellett megnyitotta a parlament üdülőjét a háború elől menekülők előtt. Persze, azért akadozik a gépezet, a lomha államapparátus lassabban mozdul, hiába, az önkéntesek mindig gyorsabbak a hivatalnokoknál.

Nagy kérdés, meddig leszünk ilyen lelkesek, segítőkészek, toleránsak. Egy friss felmérés szerint a lakosság 85 százaléka támogatja a menekültek felkarolását, elhelyezését. Viszont ha a Kreml bunkerében bujkáló Putyin elnök teljességgel értelmetlen és egyre brutálisabb háborúja elhúzódik, akkor hosszú hónapokra, akár évekre kell berendezkednünk, miközben egyre kétségbeejtőbb állapotban érkező további százezrekről kell térségünknek gondoskodnia. A lelkesedés óhatatlanul lelohad. Emlékezzünk csak az éppen két éve hozzánk is bekopogó világjárvány elejére: kezdetben fegyelmezett szabálykövetők voltunk, saját kezűleg varrtuk a szájmaszkokat, hogy aztán a végére, már ha vége van, elszabotáljuk még a hatékony oltást is. Fájdalom, de a lakosság számottevő része felült a „lázadó”, pontosabban uszító politikusoknak, akiknek neve arra sem méltó, hogy leírjuk. Most ezek a magukat szociáldemokratának hazudó vagy éppen újfasiszta hordószónokok lapítanak, mert február 24-ig hasznos idiótákként éltették Putyint. Leszámítva a Smer legaljasabbját, egy bizonyos Blahát, aki azt találta mondani: ugyan miféle kiéheztető háborúról beszélünk, ahol „csupán” 350 civil áldozat van…

Ahogy lankad a segítőkészség, úgy fognak majd a csatornafedelek alól, dohos pincék mélyéről előkúszni a most zavartan pislogó szélsőséges politikusok. Biztos, hogy idővel lesz néhány visszaélés a segélyek osztása terén, lesz néhány piti lopás, konfliktus is becsúszik majd, amit meglovagolva kezdődhet újra a „migráncsozás”. Arról nem is szólva, hogy Szlovákiába mintegy 2000 NATO-katona érkezik, ami ezeknél a szó szerint nemzetbiztonsági kockázatot jelentő bajkeverőknél még inkább olaj a tűzre. Sajnos, a várható uszítás során bátran támaszkodhatnak a lakosság hangulatára. Most, amikor teljesen kiélezett a helyzet, amikor orosz páncélosok próbálnak eltiporni egy másik nemzetet, amikor tiltott kazettás bombákkal, a tüdőt szétszaggató vákuumbombákkal szórják meg Ukrajnát, nos, ilyen helyzetben is csupán a lakosság fele támogatja a NATO-egységek szlovákiai jelenlétét. Ezek a politikusnak álcázott hiénák építhetnek az emberek fejében uralkodó zavarra, arra, hogy a világjárványt egy világháború közeli helyzet váltotta fel, ami az összeesküvés-elméletek, gagyi magyarázatok, gyerekes és ostoba Amerika-ellenesség ragyogó táptalaja.

A választási ciklus második felébe csöppenve ezért nem szabad elveszíteni éberségünket. Nem szabad felülni az orosz agymosástól zombikká válóknak, a naivan pislogó, jaj, senkit meg ne bántsunk típusú álpacifistáknak, vagy éppen hallgatni a kényszerűen Szlovákiába sodródó tízezrek ellen ágálókra. Nem a végtelen asztal mögött magányosan, paranoiásan gubbasztó Putyin, és a még az Észak-Koreánál is több szankcióval sújtott, nagyhatalmi ábrándokat kergető Oroszország képviseli a jövőt, a vállalható, vonzó és szabad életet. Hanem bizony megint a Nyugat, amely minden csetlése-botlása ellenére most szélsebesen összezárt. „A jólétben felszedett háj alatt azért acélos izom feszül” – mondta Yuval Noah Harari, korunk egyik legjelesebb gondolkodója a nyugati államokról. Ha valóban a Nyugathoz akarunk tartozni, akkor a fejünkben is rendet kell tenni, világos értékrendet felállítani, ami határozottan komolyabb szellemi kihívás, mint a McDonald’sban burgert majszolva, Coca-Colát kortyolva az Apple mobiltelefonunkat nyomkodva az egészet csak majmolni.