„Jönnek friss tavaszok – vetés sarjad, / áldott és meleg nap szökken az égre, / nem lesz éhség többé, nem lesz nyomor / és nem lesz háború, – csak béke, béke…” – Bábi Tibor versét a Fáklya folyóirat 1953. májusi számában láttam a minap, és most a pozsonyi Szlovák Nemzeti Felkelés terén jut az eszembe, ahol Putyin és „különleges művelete” ellen tüntetnek.

E hely 1949-től 1962-ig Sztálin tér volt, és a Bábi-vers címe: J. V. Sztálin halála napján. Nem lesz háború, csak béke, írja a poéta 1953 tavaszán, amikor már évek óta tart a koreai és a hidegháború. Amikor Bábi szerint eljön a generalisszimusz békéje, „a földön akkor minden városban / a tereken ott áll majd Sztálin szobra, / – bronzból, márványból, – áll, áll, mosolyogva, / S lenéz a fénylő, gazdag városokra”. A mobilomba lesve szétlőtt városokat látok.

Midőn Bábi ezt rímekbe szedi, Pozsonyban már több mint három éve áll a Sztálin téri Sztálin-szobor. A szoboravatás „apánk” 70. születésnapján, 1949. december 21-én zajlik, a híradások szerint a tömeg is 70 ezres. „A szürkülő alkonyban felragyognak a reflektorok, melyek a lehulló lepel mögül előbukkanó aranyló bronzszobrot megvilágítják. Áhítattal nézzük mindnyájan Sztálin szobrát. Az egész tér csupa lelkesedés, szól a zene, tapsolnak, zászlókat lengetnek, s érezzük, hogy megjelent közöttük Sztálin elvtárs, népeink nagy tanítója” – írja másnap az Új Szó. Idézi Gustáv Husákot, a Megbízottak Testülete elnökét: „Sztálin nevére kereszteljük át köztársaságunk legnagyobb hegycsúcsát, a martini, legmodernebb vasgyárunkat és Bratislava köztársaságunkban elsőnek siet emlékművet emelni Sztálin elvtársnak”.

Amikor a vezér 1953-ban meghal, az Új Szó március 12-i száma szerint még visszamosolyog ránk. „A Sztálin téren állok, s vélem együtt ezrek és tízezrek” – írja (nj). „Egy idős, töpörödött, fekete-főkötős asszony lassú léptekkel megindul a nagy halott bronzba öntött szobrának talapzatához. A mérhetetlen szeretet érzésével pillant fel a magasba, ahonnan a drága ember-szobor szeméből mintha sugárzó, bátorító mosoly szállna feléje.” Nyolc hóvirágcsokrot tesz a szobor elé, majd a szerzőnek elmondja, hogy nyolc gyermeke van. „…ma már szabad emberek, és ezt neki, Joszif Visszarionovicsnak köszönhetem. A hóvirágot, a nyolc kis fehér csokrot meg nyolc gyermekem boldog életéért hoztam. Búcsúzóul eljöttem még egyszer köszönetet mondani drága Sztálinnak.”

Sztálin 1962-ig ott somolyog a bratislavai és nem bratislavai dolgozókra, s mire eltávolítják (a teret pedig a szlovák nemzeti felkelésről nevezik el), már az elvakultabbaknak is világos: gazdag városok helyett a szobra körül jelszavakkal menetelgető, potyaleső lumpenproletárokat, lágereket és málenkij robotot, koncepciós pereket és egy hidegháborús „béketábort” hagy maga után. Ám hiába tüntetik el a szobrát, hiába lesz újra Gerlachfalvi- a Sztálin-csúcs, addigra a fejekbe fészkeli magát a cinikus Sztálin-mosoly doktrínája, amelynek a mai Kreml szerint is jobb alávetnünk magunkat: ez a mi jobbágysorsunk, s ha lázadozunk, akár a rabszolgasorsunk is.

A fotelgeopolitikusok és -stratégák okoskodásai, az álhírek és az utcán felszedett, emberi tragédiákat bagatellizáló, sőt elpoénkodó megjegyzések tömkelege jelzi: ma is sokan masíroznak a fejükben álló Sztálin-szobor körül. Mentalitásukat Petőfi ragadja meg A kutyák dala című versében: „Az ostor, az igaz, / Hogy pattog némelykor, / És pattogása fáj, / No de: ebcsont beforr. // S harag multán urunk / Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan / Kegyelmes lábait!” Sok családban ezt a mentalitást örökítették át, rengetegen kritikátlanul kapnak fel híreket, s bizony nemcsak politikusok és celebek, hanem egyes tanárok is mondanak fura dolgokat. Persze, minden társadalomnak volt/van ilyen mentalitású része. A baj ott kezdődik, hogy a felmérések szerint az általuk támogatott pártok már többséget szereznének. Ha pedig koalícióra is léphetnek, ismét mindenkit magához int a cinikus mosolyú Sztálin elvtárs, „népeink nagy tanítója”.