Céltalanul sétálgatok Budapest belvárosában; azt hiszem, ihletet gyűjtök, impulzusokat. Valahonnan valahová megyek: szöveget most, sajnos, csak odakintről tudok „előteremteni”.
A bezártság engem nem ösztönöz; a fehér falak nekem nem mondanak semmit. Ilyenkor valószínűleg fejben jegyzetelek, bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan nevezném pontosan ezt a tevékenységet; abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ha most véletlenül szembejönne valaki, és megkérdezné, hogy mi az oka a kora esti indokolatlan téblábolásomnak, bizonyára csak ennyit mondanék: hát nem látod, hogy épp cikket írok!?

Ukrajnában háború van. Ez a három szó mindent kifejez.

Az első dolog, ami eszembe jut az elmúlt napok borzalmairól, az az, hogy kigúnyolom Vlagyimir Putyint. Mindezt úgy tervezem, hogy beszámolok egy Moszkvában lévő jövőbeli elmegyógyintézetről, amely kórházban az igazgató úr éppen a pszichológiai egyetemen végző hallgatóknak mutatja meg a betegeket, és a végén ahhoz a teljesen aberrált öreghez ér, aki pelenkában ül az asztalnál, és jól láthatóan katatón állapotban van. Az elmebeteg idős férfi egy világító földgömböt szorongat a kezében; a játékának minden kontinensére pedig a következő szó van felírva: „Oroszország” – ezt próbálja pörgetni-forgatni az öreg nyálcsorgatva. A tébolyult páciens miután meglátja a hallgatókat, megijed, bekattan, letépi magáról a pelenkát, majd felugrik az asztalra, és a férfiasságát lóbálva a mit sem sejtő hallgatók közé dobja a világító glóbuszt; közben pedig – az ismert Boney M-dal mintájára – teli torokból az üvölti, hogy: „ro ro rosszputyin Russia’s greatest love machine!” Az orvosok a hirtelen jött idegrohamát látva gyorsan észbe kapnak: szinte azonnal leszíjazzák és nyugtatóinjekciót szúrnak az idős férfi vénájába. A sztori vége pedig egyszerűen csak az lenne, hogy az igazgató úr az esetet látva halál nyugodtan annyit mond, hogy „nem véletlen, hogy 2022 márciusában behozták ide: akkor kattant be először”. Majd a hallgatókra nézve a gondolatmenetéhez csendesen hozzáfűzné még azt, hogy: „emlékszem, azokban a napokban szállta meg Ukrajnát, és nem mellesleg atommal is fenyegetőzött… hát persze, hogy járt a tetteiért a zárt osztály!”

Ennyi lett volna a történet.
Hamar elvetettem azonban a cikk megírásának gondolatát. Mégis mi értelme lenne kigúnyolni Vlagyimir Putyint? Hitlert is kigúnyolták párszor, és mit értek el vele? Kaptak cserébe haláltáborokat és második világháborút. Mi ezt nem akarjuk. Mi nem akarunk semmi ilyesmit. Hogy is mondta nemrég az egyik volt kolléganőm? „Én csak egy normális férjre vágytam, gyerekekre és egy saját lakásra, aztán nézd meg, mi lesz a világgal!?”

A sétám közben József Attila Március című verse jut eszembe. Lehet, hogy szakmai ártalom ez, de az is elképzelhető, hogy csak sima sznobizmus. „Had fenyeget / vérben áznak a tiszta vásznak. / Kínozzák a szegényeket. / Hadi uszítók hadonásznak.” Aktuális sorok. A legfontosabb aforizma azonban, amit erről a rettenetes ukrajnai megszállásról olvastam, egy Aiszkhülosz-gondolat volt; e szerint „a háború első áldozata az igazság”. Tűpontos megállapítás. Az igazság alatt itt sok mindent lehet érteni; a 21. századi igazságot is. Félinformációk, álhírek, manipulált tudósítások, szándékos ferdítések. Az álhír hatszor gyorsabban terjed, mint a valós hírek, olvasom egy hitelesnek tűnő cikkben. Ha ez igaz, akkor a valódi hírközlés halott: mi öltük meg a like-jainkkal és a megosztásainkkal.

Mi egyebet tudnék mondani?

Szívesen beszélgetek a barátaimmal a békéről és a háborúkról; utóbbiról egyelőre nem tudok sokat: nem volt még részem igazi szenvedésben. Az eszmefuttatásaink többnyire oda futnak ki, hogy bármi is van a szemünk előtt, veszélyben vagyunk. Erről az állapotról az az alattam lakó fiatal pár jut eszembe, akik, ha bárki belép hozzájuk a felvonóba, annyira szerelmesnek tűnnek, hogy majd megeszik egymást. Ez a színjáték nekünk, lakóknak szól, úgy nevezik: liftszerelem. A párkapcsolatuk egyébként borzasztó; tudom, mert ismerem őket. Alattam laknak. Ordibálás, veszekedés, verekedés. Napi szinten. Néha már reggel négykor is üvöltenek egymással. „Esténként nem hallom tőlük a tévét”, mondja a mellettem lakó negyvenes nő. Azt hiszem, a világban is ugyanez zajlik. A liftbiztonság időszakát éltük. De hogyan is lehetnénk teljes oltalom alatt akkor, amikor a nagyhatalmak jelentős részét szociopata félőrültek irányítják? Nem beszélve a saját országaink politikusairól. Egy jól hangzó mondat, egy frappáns mém, egy tudattalanunkba letuszkolt, milliószor elmondott szlogen, egy kis odaígért apanázs, és mi örömmel választjuk meg vezetőinknek a legalkalmatlanabb populista süketelőt is. Nem a saját szemünknek hiszünk, hanem annak, amit ők mondanak. Közben pedig „tankkal, vasakkal fölvonul az ember alja”, írja József Attila a korábban már idézett versében.

Elérem a Nyugati pályaudvart, ahol köztudottan sok ukrán menekült van, és lemegyek az aluljáróba. Itt valaki egy régi Republic-klasszikust énekel. Az ismert slágert komplett zenekar kíséri; akusztikus gitár, tamtam dobok, miegymás. A dal címe: Szeretni valakit valamiért. Az énekes néha elvéti a dallamot, de ettől függetlenül teljesen jól átadja a hangulatot; miközben hallgatom, az jut eszembe, hogy még belegondolni is szörnyű, hogy rengeteg ember csak azért tölti itt az éjszakát, mert az agresszív, megszálló politika miatt el kellett menekülniük az otthonukból. A rövid séta után vissza is megyek a felszínre, „esik a hóóó, a szemembe fúj a szééél”, szól csendben, miközben – mert pirosat mutat a szemafor – megállok a pályaudvarnál lévő zebránál. Az előttem poroszkáló két erősen spicces alak ugyanígy tesz. Az egyik a következőket mondja: „menjünk át, Feri, egy autó sem jöhet onnan, le van zárva, mert sok itten a migráns vagy mi”. Igaza van, hiába mutat pirosat a jelzés, tényleg nem járnak erre az autók. Átmennek az úton. A másik ezalatt arról beszél, hogy a közlekedési lámpára legalább ráhúzhattak volna egy fekete fóliát, ezzel is mutatva, hogy nem kell figyelembe venni a működését. Mialatt eltűnnek a pesti éjszakában, még mindig ezen a három kifejezésen gondolkozom: „migráns-vagy-mi”. „Béééke van, felejts el minden háááborúúúút”, kapom el tompán az ismerős hangfoszlányokat az aluljáróból. Nem megyek el a menekülteknek lezárt terület mellett, mert nem szeretnék otthonukból kiűzött, bizonytalan sorsú embereket látni; inkább fogom magam és hazasomfordálok. Ennyire gyáva alak vagyok. Már késő este van, amikor beérek a lépcsőházunkba. Hallom, ahogy mások is érkeznek a hátsó bejáratból, ezért megvárom és beengedem őket. Így illik. Egy fiatal pár az. Szépen köszönnek. Hárman szállunk be a liftbe. „Jóllaktál, kicsim?”, kérdi a férfi kedvesen. A nő mosolyogva bólint, majd összebújnak, és szerelmesen szájon csókolják egymást. Az elhúzott jelenet után elköszönve kiszállnak a negyediken.

Éjszaka alig tudok aludni tőlük, annyira hangosan veszekednek.