Kedves Olvasók! 

Ez az utolsó tárca, amit írok.
Megtiszteltetés volt a Szalonba írni.

Életem egyik legszebb és legfájdalmasabb írását biggyesztettem alább. A gyerekeimnek írtam, most március tizenötödikén újraírtam. Anno a kivégzésem után keletkezett. Amikor elrabolták a gyerekeimet. A lombikreket, Larát és Mátét. Lombikbékik voltak, de én csak lombikreknek hívom őket. Amikor a feleségem elrabolta őket, meghaltam. A klinikai halál állapotából hoztak vissza. 80/0 volt a vérnyomásom. Egy hónapig feküdtem a kórházban, hárman haltak meg a mellettem levő ágyon. Néha sétáltam az infúziós állvánnyal, és azon gondolkodtam, hogyan válik a szerelem gyűlöletté. Aztán arra jutottam, hogy erről nem írok. Inkább arról, hogy mi az igazi apai szeretet.
Olvassák szeretettel.

Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom. Élj boldogan örök szerelmemben.
Drága gyermekeim!
Jók legyetek!
Szeressétek egymást!
Örök életetekben.
Drága gyerekeim! Lara Réka és Máté Pál. Ezeket a sorokat írtam le nektek a kivégzésem után, kétezerhét karácsonyán. A kiságyaitokban aludtatok ártatlanul, nem tudva a világ gonoszságáról, nem tudva bűnről és bűnbeesésről, rettegésről és gonoszságról, fájdalomról és halálról, nem tudtatok Heródesről és a gyerekgyilkosságokról, és nem tudtatok semmit az életről, ami vár majd rátok. Jézuskáról már tudtatok, aki ajándékot hozott nektek.  A derengő fényben mintha a Svéd-fenyves tükröződött volna az arcotokon, az a hely, ahová apátok tizenévesen kirándulni járt, szarvasok, őzek, vaddisznók, bujálkodó vadnyulak, szitakötők, ciripelő tücskök, vadkaticák nyomait keresve a Bükkben, de nem a Svéd-fenyves volt, csak a kertben álló óriás fenyő tűlevelei. Drága gyermekeim! Jók legyetek! Szeressétek egymást! Örök életetekben. Néztelek benneteket. Nem volt tollam, papírom. A levegőbe írtam nektek a hajnali derengésben. Tudjátok, hogy milyen nehéz a levegőbe írni? Csöndben pontot rakni a felkiáltójel aljára, amikor az ember legszívesebben ordítana lélekfájdalmában? Ne tudjátok meg soha, örök életetekben.

Boldog voltam, mert éltetek. Lara összegömbölyödve aludt, mint a kisütésre váró nyers cipó, Máté, te meg forgolódtál, fickándozott benned a vacsorára megevett sellő, ahogy te a süllőt nevezed, harapdálta, nyaldosta a tiramisut.

És boldog voltam, négy évvel korábban is, amikor megszülettetek. A legszebb ajándék karácsonyra, ha megszületik az áldva várt gyermek. Hát még, ha kettő van belőle. Amikor megszülettetek sztereóban bőgtetek. Segítettem a műtősnek lemosni rólatok a hártyát, aztán a kezembe adtak benneteket. Lara üvöltött a bal fülembe, Máté meg a jobba. Lara, te üvöltötted, hogy oááá! Máté, te meg, hogy euuuu! Már akkor jós voltál. A következő évben beléptünk az EU-ba. Ti meg cumibetyárok lettetek.  
És azt se tudtam, hogy létezik ikerinkubátor. Nem sokáig tarthattalak a kezemben, mentetek az inkubátorba, aztán mentővel a Corába, a koraszülöttosztályra. Megengedték, hogy én vigyelek, legalább én is egy kicsit kihordtalak benneteket. Zokogva mentem vissza a szülészetre. Anya álmát nagymamátok vigyázta. Anya mellé feküdtem, és mint előtte évekig minden este, belé lehellettem utolsó sóhajtásomat.  

Ha karácsony előtt megszületik egy gyermek, főleg, ha kettő, a legszebb dolog, hogy a meleg otthonban, fenyőillat, gyertyafény mellett, az anya- és apaölben ülnek a gyermekek. Sajnos nem így volt. Nektek apa- és anyaöl helyett az inkubátor jutott. És nem is a jászol.

Karácsony volt, és anya sírt, hogy még nem látott benneteket. Álmában születtetek. Talán az én szégyenem, hogy nem gondoltam erre. Rohangáltam a Cora és a szülészet között, néztem a ti arcotokat, fogtalak benneteket a kezemben, csókoltam anya arcát, segítettem neki a műtét után járni, de nem gondoltam arra, hogy hiányzik valami. Az anyalét. Karácsony volt. Éppen nem szült senki. Talán a János kórházban nem volt várandós Mária. Bementem a műtőbe, és loptam egy kerekesszéket. Beleültettem anyát, aztán a hóesésben elindultunk hozzátok. Ha létezik olyan, hogy áldott állapotban legyen egy apa, az az volt. Nyaltam az édesanyátok arcát, nem tudom mi volt rajta, boldog könny vagy hóesés.

Rakhatok be egy kis fenyőgallyat?
Apuka! Ez egy inkubátor.
Ez az első karácsonyuk! Akkor két szaloncukrot?
Apuka! Ez egy inkubátor!
És, ha rajzolnék nekik két karácsonyfát?
És ha véletlenül a szájukba gyűrik? Meghalnak.
Akkor rajzolnék nekik a levegőbe.
Ne törődjön vele, a férjem író, mondta anya a nővérnek.
Anya mindent így intézett el. A férjem író.
Azért titokban rajzoltam nektek kisangyalokat is a levegőbe, amikor visszatoltam anyát a szülészetre.
Máté! Szeress már tégemet!
Ezt kislányom te mondtad a testvérednek.
Tégemet.
Drága gyermekeim!
Nincs pénzem, nincs vagyonom, nincs hatalmam, nincs semmim, csak ti vagytok nekem meg az édesanyám, meg az édes anyanyelvem. Azaz mindenem megvan, még ha nem velem nőttetek is fel. Nem tudok mást adni nektek, mint az általam használt apanyelvet. És azt a szót, amit naponta elmormolok. Tégemet.

Lara!
Azt szeretted volna mondani a testvérednek, hogy szeressen téged. Mivel ikrek vagytok, arra gondoltam, hogy anya méhében, születésetek előtt már megbeszéltetek mindent, de ezek szerint nem. Most már itt van az ideje.
„Drága gyermekeim!
Jók legyetek!
Szeressétek egymást!
Örök életetekben.”
Ezt Lázár Vilmos ezredes írta feleségének, Máriának, és két gyermekének 1849. október 5-én éjszaka, a kivégzése előtt az aradi várbörtönben. Hogy miért írtam ezt nektek? Nem tudom. Talán azért, hogy életetekben legyetek szerények, hűségesek, igazságosak és szerelmesek, mint Lázár Vilmos volt. Mielőtt megszülettetek volna, egy regényt kellett befejeznem, a Szakbarbárokat. Az aradi vértanúk börtönben írt leveleit olvastam hozzá. Anya aludt az ágyban, amikor a világ legszebb szerelmes mondata gázolt belém: Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásomat.
Anyába lehellettem…
Mindenemet.

Lázár Vilmos mindössze harminckét éves volt, amikor kivégezték. Örmény–magyar származású csóró nemes volt. 1834 és 1844 között volt katona. 1847-ben az Első Magyar Központi Vasútnál volt főpénztáros. Bárcsak küldött volna egy jegyet Haynaunak a pokolba. Helyette jelentkezett negyvennyolcban hazát védeni. Ő volt az egyetlen nemtábornok, csak ezredes, akit kivégeztek. Amikor ezt a levelet írta Marimnak , akkor még reménykedett, hogy nem akasztják fel. Nem is akasztották. Arra való tekintettel, hogy nem a cáriaknak, hanem a császáriaknak adta meg négyezerhatszáz katonájával együtt magát, Ernst és  Moser hadbíró javaslatára az ítéletet Haynau kegyeletből főbelövésre változtatta.

Nem akasztották. Csupán főbelőtték.
Drága gyermekeim!
Vigyázzatok egymásra!
Örök életetekben.
Amikor ezeket a sorokat írom, március tizenötödike  van. Egyedül ülök Pesten az inkubátor lakásban. Várok rátok. Nem nagyon tudok járni, pedig szeretnék elmenni veletek egyszer még a Svéd-fenyvesbe. Vadkaticákat keresni.
Szeretnék sírni.
Szeretném, ha omlanának a könnyeim, mint Lillafüreden az ódon vízesés.
Szeretnék sírni, mint  ahogy József Attila sírt, hajdanán a vízesés alatt.

De nem tudok.
Elfolytak az évek alatt a könnyeim.
Olyan a szemem, mint nyáron a Száraz Szinva-völgy.
Kiszáradt. Rögös. Teli aszalt szarvasszarral.
Szeressétek Tégemet!