A Netflix sorozatának újszerűsége persze relatív, ugyanis egy 2015-ben indult brit széria, a Murder in Succesville szolgáltatta az alapjait, csakhogy az a sorozat a hazáján kívül nem zavart sok vizet, mivel elsősorban a hazai közönségnek készült, brit celebek sokaságának közreműködésével. A koncepciót nagyjából úgy lehet leírni, hogy a Murderville minden epizódja egy külön sztori, egy külön nyomozás, ahol a főszereplő nyomozó és a rendőrségi alkalmazottak részről részre ugyanazok, azonban minden részben kapunk melléjük egy vendégnyomozót, akinek a többiek segítségével (vagy épp hátráltatásával) meg kell oldania egy gyilkossági ügyet.

A nagy csavar a képletben az, hogy a vendégnyomozó minden részben egy híresség, aki a sorozat többi szereplőjével ellentétben nem kap forgatókönyvet, vagyis amíg a többiek körülötte egy forgatókönyv alapján játszanak szerepeket és építenek fel egy gyilkossági ügyet, addig a vendégnek teljes mértékben improvizációkra hagyatkozva kell helyt állnia, végül pedig megoldania az ügyet és kitalálni, ki lehet a gyilkos.

A fő különbség a Murder in Succesville-hez képest, hogy ott a kisebb mellékszerepekben is gyakran tűntek fel hírességek, valamint vendégnyomozónak többnyire nem színészeket és komikusokat, hanem más típusú celebeket (műsorvezetők, reality-sztárok, énekesek…) kértek fel.

A Murderville-ben a főhős nyomozó, Terry Seattle-t alakító Will Arnettet leszámítva a színészek ismeretlenek, a vendégnyomozók pedig egy kivétellel színészek és komikusok. Ennek egyrészt megvan az a haszna, hogy a legtöbbjük nagyon gyorsan felfogja, mi zajlik körülötte, és képes sikeresen csatlakozni a hülyeségvonatra, ugyanakkor megvan az a hátránya is, hogy a vendégek nem érzik magukat igazán kellemetlenül ezekben a szituációkban, lévén ugyanúgy színészkedniük és poénkodniuk kell, mint általában, csak ezúttal az improvizációs készségeikre kell hagyatkozniuk a jól begyakorolt dialógusok helyett.

A sorozat nagy szerencséje, hogy Will Arnett (ha a neve nem mond semmit, akkor csak annyit mondok, hogy ő az eredeti hangja Lego Batmannek) egészen briliáns komikus, aki sokszor képes még a legelveszettebb vendégnyomozónak is némi lendületet adni. A hat rész alapján úgy fest, leginkább a komédiák felől érkező vendégek teljesítettek igazán jól: mind Conan O’Brien, mind Kumail Nanjiani hamar felnőtt a feladathoz. O’Brien jelenete a bűvésszel a kihallgatószobában ritka zseniális pár perc, amin szakadunk a röhögéstől, de a Murderville az improvizációs jellege miatt azért alapvetően erősen hullámzó színvonalú.

A pompás, sírva röhögős jeleneteket sokszor kissé kínos, vontatott pillanatok váltják, ráadásul a humora hosszú távon inkább fárasztó, mint szórakoztató, így a fogyasztása nem darálva, hanem részenként, hosszabb szünetekkel ajánlott. Formabontó és eredeti, ez kétségtelen, de azért ezen a koncepción még bőven lenne mit javítani.