Az erre törekvő embereket lejáratja, mi több, lassan már a demokratikus rendszerekben is kriminalizálja. Azokat viszont, akik az épp megfelelő Nagy Testvér szekerét tolják, hősöknek nevezi, szemérmesen leplezve, hogy az ő céljai érdekében az emberélet sem számít nekik. A szemérmes leplezést nyugodtan nevezhetjük propagandának.

Az is egy nagy hamisság, hogy részrehajlók vagyunk a háborús agresszor kérdésében. Igen, Putyin az. A szomszédunkban zajló háború fegyveres részét ő robbantotta ki. De voltak/vannak mások, akik úgy gyilkoltak tőlük messze élő, őket egy csöppet sem veszélyeztető népeket – akiknek még a nevét sem tudják –, hogy nem nevezik őket sem agresszornak, sem háborús bűnösnek, hanem szinte szentté avatják. Márpedig ha következetesek akarunk lenni, látni kell, hogy tele a világ olyan agresszorokkal, háborús bűnösökkel, akik vígan élik életüket, sőt újabb háborúk kirobbantásán és kiterjesztésén ügyködnek.

Itt van ez a szomszédunkban zajló háború. Csak azért nem írom, hogy szörnyű, mert a világban egyidejűleg zajló más háborúk ugyanolyan szörnyűk, másrészt pedig a „szörnyű” szó már kiüresedett, nem tudja visszaadni azokat a borzalmakat, amelyek egy háborúban történnek. S azért nem írom, hogy orosz–ukrán háború, mert nem csak az. Aki figyelmesen követi a hazai főáramlatú médiában közölt híreket, az biztosan emlékszik, hogy Zelenszkij rögtön a háború elején kijelentette, hajlandó tárgyalni Ukrajna semlegességéről. Másnap viszont már harcról beszélt. S azóta is, hacsak egy kis reménysugár mutatkozik az ukrán–orosz tárgyalásokban, az „USA ezt rögtön megfúrja”. A megfogalmazás ukrán diákjaimtól származik. Hogy igazuk van, mi sem bizonyítja jobban, mint Biden kijelentése, hogy a cél Putyin likvidálása. S ha ez így van, akkor ez amerikai–orosz háború, amelyben az ukrán fél az elsődleges áldozat. Hát, aki sok pénzt fektetett az ukrán márkába, majd a Zelenszkij márkába, az nem adja fel egykönnyen. Ezért nem lehet béke.

Ezért kellenek a fegyverek, a katonák. Ismerősöm ukrán takarítónője a férjével és kamasz gyerekeivel két éve él Pozsonyban. A háború kezdete után ide menekült az anyja, a testvére és annak beteg gyermeke. A takarítónő férje Zelenszkij, de főleg Klicsko üzenetén felbuzdulva – utolsó csepp véréig harcolni fog – önként visszament abba az Ukrajnába, amit korábban többször is szörnyű helynek nevezett. Az asszony egy ukrán családnál is takarít, és gyávának nevezte a család két férfi tagját, mert nekik eszükbe sem jutott harcolni.

A héten tudta meg szegény, hogy a férje elesett. Durva dolog a propaganda és a valóság találkozása. Aki megtapasztalja, talán megérti, hogy fegyverekkel sosem lehet béke.