Angster József filmbe illő kalandok közepette, tehetséggel és szorgalommal felvértezve küzdötte fel magát paraszti sorból Európa-hírű orgonaépítővé. Szerencsére fennmaradt a naplója, amelyet ükunokája, Bérczi Zsófia felhasznált ebben a különleges darabban.

Az Élőkép Színház előadásaiban a látványé a főszerep, az Angster re-generációk ebből a szempontból kivétel, mivel itt sokkal több a szöveg. „Három generáció vonul végig a darabon, de ez sem teljesen igaz, mert a nagynéném, Angster Judit már a negyedik generációt képviseli, és szintén belekerült. Ő fizikusként akusztikára szakosodott, és orgonakutatással foglalkozik a mai napig, így kapcsolódik a családi hagyományhoz. Nagyapám vágya volt, hogy az orgonahangokat mérjék ki fizikai módszerekkel, mert az építésnél sok minden hagyományokon alapult, és nem volt tudományos magyarázat arra, miért szól az egyik síp így, a másik meg úgy. Ebben is, és a méretezésben is sokat segítettek a szakmának a nagynéném kutatásai. De benne van a darabban Budavári Attila, Magyarország jelenlegi legnagyobb orgonaépítő cégének alapítója is, akinek sok felmenője dolgozott az Angster-gyárban. Velük együtt válik az előadás egy szövevényes generációs játékká” – mondta lapunknak Bérczi Zsófia, aki képzett drámai színészek helyett ezúttal is főleg táncosokat szerepeltet. Ők ugyanis civilebbek tudnak maradni, így hitelesebben alakítanak mesterembereket, mérnököket.

„Ez nem egy hagyományos színdarab, nincsenek benne dialógusok. A szereplők nem egymáshoz beszélnek, hanem felbukkannak és elkezdik mesélni a saját történeteiket. Azért választottam ezt a módszer, mert annak idején nagyon szerettem hallgatni nagyapám történeteit, aki élvezetesen mesélt. Ezt az érzést igyekeztem megragadni.”

Bérczi Zsófia szerint ez az előadás nem való mindenkinek, illetve aki hagyományos színdarabra számítva ül be a nézőtérre, az vélhetően csalódni fog. Akit viszont érdekelnek a mérnöki munka részletei, kíváncsi rá, miben áll a kétkezi munka szépsége, hogyan jönnek létre a nagy dolgok, annak sokat adhat. És az is kiderül belőle, mi történt a második világháború után. A gyárat 1949-ben államosították, 1951-ben pedig végleg felszámolták. Akkori fiatal vezetőit – ifj. Angster Józsefet és Angster Imrét – koholt vádak alapján elítélték és bebörtönözték. A drága gépeket kidobálták az udvarra, ahol lassan megette őket a rozsda. A szocializmusban nem volt szükség új orgonákra, az ellehetetlenített egyházaknak nem maradt pénzük a „klerikális hangszerre”. A gyár épületében egyebek mellett zászlórudak, katonai szekrények, hokedlik és koporsók készültek.

Ebben a dokumentum- és fikciós elemeket vegyítő előadásban fontos szerepe van a zenének is. A felcsendülő orgonaműveket szintén Bérczi Zsófia válogatta, ügyelve arra, hogy hangzásban a puhább, romantikusabb Angster-orgonák hangszínét adják vissza a zenei részletek. De bekerült a darabba egy improvizáció is – Pálúr János egy Pécsett készült hangszert szólaltat meg. A látvány sem mindennapi, és természetesen nem csak beszélnek benne az említett táncosok. (Az előadás szereplői: Déri András, Kalmár Ákos, Szalay Heni, Molnár György és Dániel Attila). A legszebb látványelem pedig annak a pécsi emlékműnek a színpadi installációja, amely felhívja a figyelmet az egykor messze földön híres gyárra, és amelynek létrejöttét Bérczi Zsófia kezdeményezte.

De hogyan és miért kerül az Angster re-generációk a kassai Thália Színház színpadára?

„Az volt a vágyam, hogy minden olyan városba elvigyük az előadást, ahol nagyobb Angster-orgona van. A kassai dómban található a gyárban készült 250. hangszer, és Kassa minden felsorolásban szerepel Pécs, Szeged, Kalocsa, valamint a budapesti Szent István Bazilika mellett. Évekig folyt az egyeztetés, a pandémia alatt három dátumot is kitűztünk, de csak most sikerült tető alá hozni a vendégszereplést” – meséli a rendező, aki interdiszciplináris dokumentumszínházként határozta meg az előadás műfaját.

Most, hogy már sejtjük, mit takar ez az első blikkre ijesztőnek tűnő címke, szorongás nélkül célba vehetjük a kassai jegypénztárat.