Amikor még éltek apai nagyszüleim, jól emlékszem, hogy nagyapám mondhatni katonai szigorral szólt rá azokra, akik sáros vagy havas cipővel léptek be a házba. A havas, koszos cipő miatt nagyszüleim minden reggel kikészítették az ajtó mellé a vesszőseprűt. S persze ha kerti munkára került sor, vagy éppen kukoricát vagy krumplit mentünk szedni a mezőre, a traktor után akasztott pótkocsiból sosem hiányzott a szintén vesszőből font kosár. Nagyapám – bár valódi falusi mesteremberként ehhez a mesterséghez is konyított valamenyit – a vesszőseprűt, a fonott kosarat vagy éppen a gyékényből készült lábtörlőt mindig a battyáni cigányoktól szerezte be. Miután nagyapám, nemsokkal később pedig nagymamám is meghalt, nem igazán volt szerencsém az ilyen, kötelező cipőtisztítós fogadtatáshoz, bár ma is boldogan tennék eleget nagyszüleim felszólításának. Néhány hónappal ezelőtt az egyik téli reggelen azzal szembesültem, hogy nincs mivel elseperni szüleim háza körül, a járdáról a frissen lehullott havat. Ezért fotómasináimmal a vállamon a szomszédos Battyánba, konkrétan a falu végén található roma telepre mentem, hogy megörökítsem ezt az érdekes mesterséget, és hogy beszerezzek egy-két seprűt meg kosarat.

Családi hagyomány

Mint megtudtam, igazi ritkaságnak lehettem szemtanúja, hiszen a környéken, történetesen a Bodrogköz ukrán–szlovák–magyar határ csücskében manapság már csak a battyáni cigányoktól lehet kapni ezt a fajta portékát. „Ez egy családi hagyomány, hiszen nemcsak a néhai férjem, de már az ő édesapja is vesszőfonással foglalkozott. Tudjuk, hogy sokan nem sokba nézik ezt a munkát, viszont vannak olyanok is, akik évtizedek óta tőlünk veszik a vesszőseprűt meg a kosarat. A munka igazából egyszerű, persze tudni kell, mit hogyan és hova kell fonni, kötni. Még mielőtt nekiállhatnánk a fonásnak, vesszőt kell vágni. A vékony, hajlékony veresgyűrű vesszőt a falu határában gyűjtük össze, sajnos az enyhe telek miatt egyre nehezebb jó minőségű gyékényt »szüretelni«. Míg a vesszőt az utak menti bokrokról vágjuk, a gyékényt a befagyott tó vizén szedjük, de mivel idén sem voltak kemény mínuszok, csak keveset tudtunk összegyűjteni” – magyarázta lapunknak Horváth Mária, akinek munkáját a tőle fiatalabb Lakatos Olivér segíti. „Míg Mária inkább a seprűkészítés mestere, én többnyire kosarakat fonok. Többnyire előre megrendelt darabokat készítünk, de ha van elég vessző, akkor az elkészített darabokat a hátamra csapom és elindulok a környező falvakba” – mondta az Új Szónak Lakatos Olivér.

Igazi hiánycikk

Kondás Aranka kistárkányi lakos évek óta a battyáni kosarasoktól szerzi be a hasznos portékát. „Nagyon jó tudni, hogy ebben a rohanó világban még vannak olyan emberek, akik a régi hagyományok szerint dolgoznak. Nagyon jó dolgokat készítenek, de ha kell, akkor az általam leadott méretek szerint is hajlandóak dolgozni. Vettem már tőlük vesszőből font seprűt, kosarat, virágtartót, lábtörlőt, és annak is igazán örülök, hogy az elkészített dolgokat házhoz szállítják. Az ilyen embereket és kétkezi munkájukat meg kell becsülni” – zárta Kondás Aranka.