David Ondříček a Forman-filmek (Egy szöszi szerelme, Tűz van, babám!, Hair, Ragtime, Amadeus, Valmont) neves cseh operatőrének a fia, akit az amerikai Variety 2013-ban a világ tíz legfigyelemreméltóbb rendezője között jegyzett. Első filmjét 1996-ban forgatta Súgd meg! címmel. Ezt követte a Magányosok, a Grandhotel, az Árnyékban, a Dukla 61, majd a tavaly bemutatott Zátopek. Romantikus dráma, pergő ritmusú nemzedéki film, vígjáték, krimi thriller, csehországi bányásztragédia után egy felkavaró fejezet Emil Zátopek életéből. Az ötvenkét éves rendező frissen kitüntetett alkotása tavaly, a Karlovy Vary-i fesztiválon közönségdíjat nyert, azóta a világ több forgalmazója megvásárolta.

Emil Zátopek, a négyszeres olimpiai bajnok (1948, London, 10 000 m, 1952, Helsinki, maraton, 10 000 és 5 000 m) hazájában sokáig nemzeti hősnek számított. Sajátos zihálása és fújtatása miatt „cseh mozdonynak” hívták a csehek. Olimpiai sikerei után ezredesként dolgozott a honvédelmi minisztériumban, de mivel a kommunista párt demokratikus szárnyán állt, a prágai tavasz után uránbányába küldték dolgozni. Az akarat diadala címmel 1951-ben Molnár Károly írta meg regényes önéletrajzát. David Ondříček 2013-tól készült a filmre, a címszerepet megformáló Václav Neužil, aki alakításáért ugyancsak Cseh Oroszlánt nyert, hat évig folyamatosan edzett élete legnagyobb futására.

Milyen úton indult el Emil Zátopek kiragadott életszakaszának megfilmesítése felé? Ki biztatta, hogy vágjon bele?

Először apámtól hallottam Zátopekről. Nyolc-kilenc éves lehettem. Azt mesélte róla, hogy amikor egyszer futni ment, találkozott egy kutyával, és együtt futottak. De a kutya egy idő után feladta. Nem bírta a tempót. Pár nappal ezután, amikor ismét meglátták egymást, a kutya elszaladt. Nekem ez a történet nagyon tetszett, de apám hozzátette, hogy amikor Zátopeket megkérdezték, mit csinál, ha fogytán az ereje, azt felelte: „Ha nem bírom, belehúzok.” Ezt egy életre megjegyeztem. Ez volt később az indítógomb a film megrendezéséhez, de kellett hozzá Jan P. Muchow barátom is, a neves színházi és filmzeneszerző, aki meglehetősen sportos alkat. Már tíz évvel ezelőtt felhozta, hogy nem érti, miért nem született még játékfilm Zátopekről. El is kezdtük írni a forgatókönyvet, aztán a kolléganőm, Alice Nellis is beszállt a munkába. Karlovy Varyban tavaly a külföldi újságírók is feltették a kérdést, hogy talán azért csináltam meg ezt a filmet, mert gyerekkoromban Zátopek már világhírű sportoló volt? El is csodálkoztak a válaszomon, hogy nem! A hetvenes években, amikor még kölyök voltam, Zátopekről nem is beszéltek. Nem volt ildomos szóba hozni, hiszen elítélte őt a rendszer. Talán 1989 után robbant be újra a köztudatba, vélték a nyugati újságírók. Nem, akkor sem, feleltem. Akkor meg a negyvenes-ötvenes évekbeli kommunista múltja miatt hallgattak róla. Peches volt szegény. Sokan nem is tudják, micsoda remek sportoló volt. A mai fiatalok már a nevét sem ismerik.

A film egyik kulcsfigurája Ron Clarke ausztrál atléta, aki az ötvenes években élte fénykorát, felállítva tizenhét világrekordot. Az 1964-es olimpián bronzérmet nyert 10 000 méteren. Egy nap megérkezett Prágába, hogy közelről tanulmányozhassa Zátopek futását, és később is a mentorának tekintette.

Eredetileg egy angol újságírót akartam behozni a történetbe, aki a hetvenes években Prágába utazott, hogy interjút készítsen Zátopekkel. De ő már akkor messze volt a fővárostól. Egy bányában talált rá, csákánnyal a kezében, szakadó esőben. Megkönnyezte, amikor meglátta a világ egyik leghíresebb futóját. Alice Nellisszel azonban jobbnak láttuk, ha az ausztrál bajnokot hozzuk be a történetbe, aki által még inkább beleláthat a néző Zátopek hétköznapjaiba. Apám még élt, amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom ezt a filmet. Biztatott, és vizuális ötleteket adott hozzá. Csak a barátja, Milos Forman akart lebeszélni róla, mondván, egy futóversenyt élőben jó nézni, nem megrendezve. Csakhogy én a győzelem hátterét akartam megmutatni. Azt, hogy mit kell bevállalni, feláldozni, milyen megerőltető munkát kell elvégeznie a sportolónak ahhoz, hogy felállhasson a dobogó legfelső fokára.

Nem ez az első alkotása Emil Zátopekről. 2016-ban egyórás dokumentumfilmet készített róla. De még mielőtt belekezdett volna a játékfilm forgatásába, Zátopek feleségétől, aki gerelyhajítóként nyert aranyat az 1952-es helsinki olimpián, megkapta Ötkarikás életünk című könyve kéziratát.

Azzal adta a kezembe, hogy ha elolvasom, még közelebb kerülök Emil alakjához. Ott ültem vele szemben a férje papucsával a lábamon, és az első negyven oldalt helyben elolvastam. Utána megittunk egy üveg kékoportót, az volt ugyanis Dana kedvence. Sütött nekem kalácsot, és miközben beszélt, úgy éreztem, a nagymamámat hallgatom. Minden beigazolódott, amit Zátopekről addig tudtam. Víg kedélyű ember volt. Közvetlen természetű. Kicsit olyan, mint Forrest Gump. Mindenütt szerették őt a világon. Nyolc nyelven beszélt, köztük finnül is. Ha hosszabb időt töltött valahol, valósággal ragadt rá a nyelv. Így tanult meg egy év alatt indonézül is.

Munkáscsaládból jött, szegényes környezetből, nyolc testvére között ő volt a hetedik. Edzeni a mostani Zlínben kezdett el, Baťa cipőgyárában, a hosszú folyosókon. Onnan indult el egy tavaszi futóversenyre. Fájt a térde, mégis benevezett. Az ötvenes évek első felében, a kommunista terror legsötétebb időszakában lett a világ egyik leghíresebb sportolója.

Propagandacélokra használta a rendszer, ő pedig kényszerhelyzetben érezve magát, nem tudott nemet mondani. Félt, hogy ha tiltakozni fog, nem engedik versenyezni. A hatvanas években támogatásáról biztosította a kommunista pártot, de a hatvannyolcas forradalom után felszólalt Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Lelkes, bizonyos helyzetekben könnyen befolyásolható ember volt, de ugyanolyan gyorsan vissza is lépett, ha ráébredt, hogy rossz útra tért. Homlokegyenest változtatni tudott korábbi nézetein. Rengeteget olvastam róla, meggyőződésem, hogy a lelke mélyén becsületes ember volt. Amikor például a párt vezérkara úgy döntött, hogy futótársa, Stanislav Jungwirth nem vehet részt az olimpián, mert az apját fogva tartották a kommunisták, olyan hősi cselekedetről tett tanúbizonyságot, amilyenre akkor kevesen lettek volna képesek. Nem szállt fel a repülőre, amíg Jungwirth nem kapott zöld utat Helsinkibe. Könyörtelen idők hőse volt. Senkit nem akartunk a filmben feketének vagy fehérnek ábrázolni. A kommunisták között is voltak rendes emberek. Sok esetben sajnos azokból faragunk nagyobb bűnözőket, akiket együttműködésre kényszerített a titkosrendőrség, pedig sokkal nagyobb gazemberek voltak azok, akik erre kényszerítették őket. Hatvannyolcban Zátopek senkitől és semmitől nem félt. Ellenállásra szólította fel a cseheket, amikor a felesége még az utcára sem akarta kiengedni őt. Később elküldték a hadsereg állományából, kirúgták a pártból, amelynek az alapítói között az apja is ott volt. A világhírű sportolóból segédmunkás lett. Bánatában inni kezdett, elidegenedett a feleségétől, és lakókocsiban tengette az életét.

Hogyan viszonyult Dana Zátopková a film két főszereplőjéhez, Václav Neužilhoz és Martha Issovához, aki őt, az ugyancsak élvonalbeli gerelyhajítót alakítja?

Václav is, Martha is éveken át személyi edzővel készültek a szerepükre. Nincs kamu a filmben. Václav harminchat évesen kezdett el futni, addig a tenisznek, a jégkorongnak és a kerékpározásnak hódolt. A felkészülés során igazi maratonfutó lett, lefogyott jó néhány kilót. Martha, aki civilben a feleségem, a szemem láttára vált küzdő sportolóvá. Pedig sokszor elkeseredett, nemegyszer még sírt is az edzések után. De tudta, hogy sem a düh, sem az önsajnálat nem segít rajta, csak a szorgalom, a kitartó munka. Dana Zátopková mindenről tudott, végig tartottuk vele a kapcsolatot. A kész filmet sajnos nem láthatta, a bemutatót már nem élte meg.

Nem egy klasszikus életrajzi film a Zátopek, nem is akar szobrot állítani a legendás bajnoknak. Életének, pályafutásának csupán egy kiragadott szakaszát dolgozza fel. Világpremierje tavaly lett volna, a tokiói olimpián, de a pandémia nem tette lehetővé.

Nekem a tavalyi Karlovy Vary-i fesztivál is emlékezetes marad, a film legelső vetítése. Állva tapsolt a közönség. Ennél többet nem kívánhat magának egy stáb, amely ötven napig megfeszített tempóban dolgozott. Nem volt ez nyugodt időszak az életemben, de Martha sem viselte könnyen. Házasságunk során talán most mutatkozott meg a legerősebben, hogy apai ágról szír vér folyik az ereiben. Az már máskor is előfordult, hogy dühösen hozzám vágott valamit, de most azt is elárulhatom, hogy egy megterhelő forgatási nap után egy krigli sört löttyintett az arcomba. De a következő percben már mindketten jóízűen nevettünk.

Egy ilyen film után a rendező is elkezd rendszeresen futni?

Én és a futás! Ötvenkét évesen eszembe sem jut ilyesmi. Marad a golf. Arról viszont nem tudnék lemondani.

A szerző a Vasárnap munkatársa