Mit tehetnénk, hogy híre menjen, micsoda kis ékszerdoboz a királyságunk? – töprengett Richard. Jártában-keltében, az Abszurdisztánon túli, messzi Dubajban összefutott pár germán komédiással, és gondolta, azok ismertté teszik kicsi országát az egész világ előtt. Kerül, amibe kerül, hírét viszik szép városainknak, hegyeinknek és folyóinknak – értesült az udvar és a nép.

Ez időben több herceg is osztozott a kicsi országon. Mind mással akart foglalkozni, mint amit rábíztak. Ott volt például Igor, akit – miután trónjáról letaszították – főkincstárnokká tettek. Kezdetben pénzt szórt az alattvalóknak, pedig nem volt teli a kincstár. Mostanság meg azon ügyködött, hogy az ország főfelcserét régi pajtására, az egészségügy előző főgyógyítójára cserélje, mondván, az majd jobban toldozgatja-foltozgatja a rogyadozó ispotályokat, és ügyesebben elbánik a világra tört ragályos nyavalyával is. Ott volt Boris herceg, aki vígan élte a szoknyapecérek időnként valóságshow-ba illő életét. Pusmogták is az udvarban: nem a germánok kellenek ide, hanem külföldön a herceg vihetné hírét annak, hogy milyen kulturált nép vagyunk. Meg-megjelent Veronika hercegnő is pompás ruháiban. Eduard főhercegnek volt mit tennie, hogy úgyahogy rendet tartson a sokszor talán fölöslegesen fűtött palotákban.

Voltak még bukott, cselszövő hercegek, akik mostanság néha talán rosszabbul aludtak a kelleténél, mert drága nyoszolyájuk helyett tömlöcbéli kemény priccsre hajtották taktikázó fejüket, de ez – főként Borisnak hála – nem sokáig tartott.

Richard belenézett az országimázs varázsgömbjébe, és hirtelen összeállt a program. A birodalom idegenforgalma akkor már régen rossz időket élt. Mostohagyerekként hol az egyik minisztériumhoz tartozott, hol a másikhoz, hol külön ügynökség alá, de leginkább talán sehova. Az utazni vágyók fuvarosai, fogadósai, múzeumosai, idegenvezetői és más fontos komédiásai nem sok hasznát látták a közpénzes szépelgésnek. Ahogyan a várromokat, műemlékeket felújító, új attrakciókat bevezető intézmények, önkormányzatok, civil szervezetek és vállalkozók sem. Ám a reprezentatív program kész volt, és az imázsmalmok is beindultak. „Eljöttek az nímöt sztárok – zengték a legnépszerűbb bulvárkobzosok a pórnép előtt. – Várnak rájok hegyek s várok!” S lőn ripacsériába is hajló szelfizgetés és jópofizgatás kiemelt helyszíneken.

Csak az udvari bolond kérdezte a palotabéli bölcsektől: Ha valóságshow, abból miért marad ki a valóság nagy része? Az országot Patyomkin- faluként lefestő drága hirdetések helyett a helyiekkel koordinált kemény és alázatos aprómunka szükséges az állam részéről, mert a tényleges színvonal a legjobb reklám. A turiszt nemcsak puccos helyekre akar eljutni, hanem az ország olyan pontjaira is, amelyek szerepelnek az imázskatalógusokban, hiszen szépek és fontosak, de az odautazás, a helybéli szolgáltatások köre és színvonala a leglezserebb nyugati turista számára sem egzotikus élmény lesz, hanem ok a jogos elégedetlenségre. A bolond nem létező, bezárt vagy jobb esetben csak lepukkant nyilvános rötyikről beszélt, vagy – a hátizsákos turistákra gondolva – az egyre megbízhatatlanabb tömegközlekedésről. A hirtelen törölt járatokról, a késésekről, a helyenként szinte széteső szerelvényekről, morcos szolgáltatókról vagy éppen rugalmatlan nyitvatartási időkről. Szót ejtett a bolond az anyanyelvű (vagy legalább angol és német nyelvű) szolgáltatások hiányáról, ami a nyugatinak show nélküli valóság lesz. A tiszta hegyi patakokról áradozó prospektusszövegek helyett például sürgősen a Sajóval kellene foglalkozni – mondta a bolond, és bólogattak a bölcsek. De ennyi. Közben odaért a valóságshow, és az történt, hogy nem sok minden történt.

Az én mesém is tovább tartott volna, de mennem kell. Itt a vonatom. Az, amelyik másfél órát késik. Nincsenek rajta a német vendégek, pedig ez egy igazi valóságshow.