Gyakran a magunk problémáival sem tudunk megküzdeni. Az egészséges gyerekek felnevelése sem könnyű. Folyamatosan aggódunk értük. Reménykedünk, hogy idős korunkra nem feledkeznek el rólunk, de a „Mi lesz vele…” kérdés szétfeszíti emberi létünk határait.

Ha valaki fogyatékkal élő, 0–24 órás felügyeletet igénylő gyermeket nevel, nem csak arról kell gondoskodnia, hogy a nap minden percében biztonságban legyen. Nemcsak folyamatos, élethosszig tartó szolgálatot jelent mindez, valóban arra a kérdésre is meg kell válaszolnia, hogy „Mi lesz vele, ha mi már nem leszünk?” Így hát összefog a sorstársakkal, hogy egymás támaszai legyenek, megosszák tapasztalataikat, a bejárt útvesztőket az egészségügyben. Az is előfordul, hogy lehetetlen küldetésbe kezd. Próbál összegyűjteni annyi pénzt a többi szülővel együtt, hogy belefoghassanak egy autista lakóotthon építésébe. Olyanba, ahol gyermekeik majd fiatal felnőttként is jól érezhetik magukat. Álmodnak hozzá kis majorságot, kézműves műhelyt, ahol meseszép, egyedi portékák készülhetnek. És ha mindent számba vesznek, osztanak-szoroznak, rádöbbennek, hogy nincs annyi pénz a világukban, amennyiből ezt megvalósíthatnák. Aztán valamilyen isteni csoda folytán talán mégis sikerül.

Utána számolni kezdenek. Az otthon éves fenntartásának költsége, a dolgozók bére, a rezsiköltség, az élelmezés pár év alatt még annál is többet elvihet, mint amennyibe az építkezés került. Így hát hordja a terhét, a keresztjét, végzi szolgálatát a fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülő, ameddig csak él, próbál minden elvárásnak megfelelni. Az állam pedig, ha mindezt tétlenül nézi, szégyellje magát! Könnyen összeszámolhatná a társadalom, mibe fájna neki mindaz, ha magának kellene gondoskodnia az állandó, három műszakos felügyeletről. Olyan modern lakóotthonok építéséről, ahol komfortosan érezhetik magukat például az autista felnőttek. Azt is könnyen kiszámolhatná az állam, hogy maga is jól járna, ha teljes értékű életet élhetnének a fogyatékkal élő gyerekeket nevelő szülők, kiteljesedhetnének hivatásukban, lenne idejük pihenni, regenerálódni.

Vannak országok, ahol ezt felismerték már, és így is állnak hozzá, de akadnak olyan helyek is a világban, ahol teljes a közöny. Ha pedig a legsúlyosabb kérdés egy szülő életében a „Mi lesz vele, amikor mi már nem leszünk?”, akkor mondjuk ki, hogy a legidegenebb, leginkább vállalhatatlan társadalmi hozzáállás a közöny.

A közöny, ami kiirt belőlünk minden emberit.