Nem először teszi ezt. Jól emlékszünk arra a meghökkentő mutatványára, amikor még kormányfőként előzetes hazai egyeztetés nélkül járt Moszkvában, majd Budapesten a Szputnyik-vakcina szlovákiai behozatala ügyében. Amivel önmagát kívánta fényezni, ám ez a magánszáma végül a miniszterelnöki bukásához vezetett. Kudarcából semmit sem tanult, azóta legfeljebb a sértettség fortyog benne, amelyet egyre gyakrabban az őt menesztő Zuzana Čaputovára fröcsög ki.

Nemrég ismét kitört rajta a feltűnési viszketegség, és előrukkolt az inflációellenesnek nevezett csomagjával. Az ilyenkor szokásos törvény-előkészítő folyamatot – tárcaközi egyeztetések, hatástanulmányok – megkerülve, Eduard Heger miniszterelnök erélytelenségét kihasználva elérte, hogy tervezetét gyorsított eljárásban fogadja el a pozsonyi parlament. Úgy győzte le a segélycsomagot ellenző, legádázabb ellenfelét, Richard Sulíkot, hogy megszerezte az újfasiszta képviselők támogatását, holott egy hónapja még Ficót ostorozta, mert szerinte összeszűrte a levet Kotlebáékkal meg a Republika párt hasonszőrű alakjaival. Most meg gátlástalanul ő lépett ugyanebbe az ingoványba. Mindeközben hordószónokként harsogta, hogy aki támogatja a tervezetét, az családbarát, akik ellenzik, azok nem tartják fontosnak ezt a kis közösséget. Az OĽaNO két koalíciós partnere nem vette tudomásul számos szakértő és a liberálisok kifogásait, amelyek nem a családok támogatása ellen irányultak, hanem a tervezet súlyos hibáira mutattak rá. Többek között arra, hogy a segély nemcsak a rászorulókat támogatná, hanem a tehetősebbeket is. Ráadásul a beterjesztő nem közölte hitelt érdemlően, vajon honnan teremti elő az évi egymilliárdot meghaladó többletkiadást. Sulík sokkal észszerűbb tervezettel, a jelenlegi létminimum növelésével állt elő, csak megkésve, ezért a kabinet érdemben nem is foglalkozott javaslataival.

A pénzügyi tárca vezetője pártelnökként újabb politikai frontot akart megnyitni. A koalíciós tanácson azzal hozakodott elő, hogy ne a tévétársaságok döntsék el, kiket hívnak meg a hétvégi politikai vitaműsoraikba, hanem a legutóbbi választás eredményei alapján döntsenek a pártok képviselőinek szerepléséről. Elmeszüleményével Matovič ugyanolyan politikai merényletet követne el a sajtószabadság ellen, amilyennel egykor Mečiar, aztán Fico is próbálkozott. Alighanem az újfasiszták fentebb említett támogatásának viszonzásául így akarta elősegíteni az újfasiszták tévés szereplését. Peter Pellegrini szerint ezzel a próbálkozásával őt és pártját szeretné kiszorítani a képernyőről. Szerinte, ha a kormánypártiak velük vitatkoznak, akkor „megvert kutyaként” sompolyognak ki az adás végén a tévéstúdióból, mert mindannyiszor fejükre olvassák súlyos hibáikat, tétlenségbe torkolló marakodásaikat. Matovičnak ez a törekvése remélhetően hamvába holt ötletnek bizonyul. A segélycsomag életbe lépéséről viszont az államfő dönthet. Vagy aláírja a dokumentumot, vagy ugyan ellátja a kézjegyével, de az Alkotmánybíróságra küldi normakontrollra, vagy megvétózza és visszaküldi megfontolásra a törvényhozásba. Az első változatot kivéve, Matovič fene nagy sértődöttségében nyilván ismét undorító jelzőkkel sározza be őt. Zuzana Čaputová számol ezekkel a szitkozódásokkal, amelyek aligha befolyásolják a döntését. Ő feltehetően szem előtt tartja Jozet Lenč intelmét is, amire a szlovák kormánykoalíció egyelőre képtelen. Az ismert politológus szerint egyetlen hazai politikus sem segíti elő annyira Robert Ficóék visszatérését a leendő kormánykoalícióba, mint ámokfutásával a jelenlegi pénzügyminiszter és pártelnök.