Az eddig sokszor és sok helyen fájdalmassá vált kérdést egészen drámai módon hívta ki újra a történelem színpadára az ukrajnai háború. A The Guardian angol napilap által vasárnap közölt, Shaun Walker munkáját dicsérő helyi riport (Az ellenség nyelve: a kelet ukrajnaiak elutasítják az orosz anyanyelvüket) szédítő egyéni példák útján érzékelteti azt, amit február 24-e előtt legföljebb csak sejthettünk: hogy egy agresszor által indított nyílt háború micsoda folyamatokat indít meg a társadalom mélyében – ezúttal nem épp a páncélos tömegeket mozgásba hozó hatalom javára.

A cikkben szereplő helyiek egyike a 35 éves Gamlet Zinkivszkij, aki orosz anyanyelvű harkivi művész, ám szavai szerint többé már „nem kellemes ugyanazt a nyelvet beszélni, mint az a hadsereg, amely az országunk egész területeit pusztítja el”. A váltás – amely egyben etnikai és nemzeti színezetű is – társadalmi szinten nem a semmiből jött. Sok jel szerint már a 2014-es krími és donbaszi események is rontottak a helyzeten, viszont február 24-e óta szélsőségesen megváltozott a helyzet. A brit lap hasonló módon hozza fel a 22 éves Olekszandra Pancsenko esetét, aki 2014 óta erőteljesen dolgozott azon, hogy jobban beszéljen ukránul, s úgy tervezi, mire szülővé válik, csak ezt a nyelvet fogja használni otthon is.

A harcok előtt majdnem másfél millió ember által lakott Harkiv etnikailag ugyan kétharmados ukrán többséget mutatott már 20 éve is. Nyelvileg azonban ez nem volt így, e téren egyértelműen az orosz dominált. A The Guardian által sorolt példák alapján azonban úgy tűnik, súlyos presztízsveszteséget szenvedett az orosz nyelv, amely átalakítja eddigi hordozói értékrendszerét is. A Harkivra is jellemző nyelvi és kulturális heterogenitás ha talán nem is veszik el végleg, de radikálisan átalakul. A lap politikusokat és köztisztviselőket is említ, többek közt Odessza és Krivij Rih nagyvárosok polgármestereit. Őket korábban inkább oroszpártinak tartotta a közvélemény, ám február óta egyértelműen Kijev mellett tették le a garast. Ilyen esetekben talán felmerül az opportunizmus gyanúja is, amely azonban, még ha igaz is lenne, a lényegen nem változtat: keleti szomszédunknál sokan nem bágyadt integetés, hanem dühös ökölrázás közepette búcsúznak a Russzkij Mirtől. Nyilvánvalóan nem látszik még a „leválási” folyamat vége, így az sem, hogy az ne adj’ isten mennyire fogja még felkorbácsolni a vadabb ukrán nacionalista érzületet is. Ez azonban szinte már csak részletkérdés a fájdalmas repedések mentén széthulló orosz–ukrán viszony szempontjából.

A példák és a mélyből felsejlő folyamat azonban messze túlmutat Ukrajnán. „K-Európában” nem ez volt az első, s kis szerencsétlenséggel nem is az utolsó alkalom, hogy a szívekért folyó politikai versenyt holmi politikai határok – s ezzel együtt emberek – tologatásával kívánják rendezni, segítségül hívva a csatakürtök zaját. Ám vajon a „Nagy” előjelű országprojektumok hívei mikor fognak elgondolkodni arról, hogy az elméjük mélyén dédelgetett játék semmilyen téren nem ígér (mert egyszerűen nem ígérhet) garantált sikert?