A szlovák–magyar határ innenső részén lévő szlovákgyarmati házban élnek – a túloldalon három kilométerre Balassagyarmat –, melyet kőművesként maga akart lakhatóvá tenni, tavaly azonban komoly beteg lett, erős tüdőgyulladást kapott, majd szívműtéten esett át, nem tudott a házon dolgozni. Ezalatt beázott a tető, az ablakok elkorhadtak, a villanyvezeték életveszélyes állapotba került, vizet a szomszédoktól hordtak.

„Ez az egyetlen vakolatlan ház az utcában”, így igazított el, hogy odataláljunk. Az apa már vár, Kevin, a legidősebb fiú nem ment edzésre, s azok közül, akiket az anyjuk magával vitt, is ott találjuk az egyik gyermeket. A kerten látszik, hogy hiányzik a szorgos kéz, az apa nem bírja megdolgozni. Azért pár fiatal gyümölcsfát ültetett, a bal oldalon veteményezett, ott megterem egy kis zöldség is a konyhára. Tavaly is volt krumpli, paradicsom, paprika. A szomszédok, azok, akikkel Milán egykor együtt focizott, is hoznak ezt-azt. Akad olyan, aki ismeri a család nehéz sorsát, s néha megáll a kapu előtt egy kis csomaggal.

Benn a házban csak a két fiú, a többiek még iskolában. A szobákba is bekukkantunk, már lakhatók, élhetők. A konyha működőképes, azelőtt csak egy rezsón főztek, van fürdőszoba – nem kell kimenni a latrinára, mint addig. Köszönhetik mindezt a Remény Szíriusza Polgári Társulás vezetőjének, Diana Polomskának, akitől a nagycsalomjai iskola kért segítséget a családnak. Persze, segítségre még mindig szükség lenne, sok minden befejezésre vár. Ha nem jött volna közbe a családfő betegsége, talán sok minden másképp lenne. Talán…

Az élet neveltjei

Milán soha nem félt a munkától, 16 éves kora óta dolgozott. „Sok helyen dolgoztam, Magyarországon, kimentem Csehországba, mindenhol próbálkoztam, ahol jobban fizettek. Pozsonyban is voltam, felvett egy cég, de mikor a fizetésre került sor, az lett, hogy majd, majd, majd… Nem fogadhattam el, hogy visszatartsák a pénzt, nekem gyerekeim voltak, enniük kellett” – panaszolja.

Az élettársával hét gyerekük van, egy időben az asszony szüleinél laktak Nagykürtösön. A legidősebb fiú, Kevin 17 éves, aztán jön Denisz, Evelin, Milán, Martin, Filip és a négyéves Zara. Sorra érkeztek egymás után, az apa folyton távol volt, az Élet nevelte őket. „Dolgoznom kellett. Ha hazajöttem, akkor is mindig találtam magamnak elfoglaltságot. Még húsz euróért is elvállaltam a munkát, volt úgy, hogy nappal fűrésztelepen dolgoztam, éjjel meg őrködtem – érvel erős gömöri tájszólással. – Már a szomszédok is szóltak a páromnak, hogy menjen el, mert nem tudott mást, csak hisztizni. Mindig kevés volt a pénz, hiába adtam oda neki az egész fizetésemet. Ezerháromszáz eurót is megkerestem havonta, ő is kapott háromszáznyolcvanat. Így is kevés volt, a megspórolt pénzemet is elverte. Drága csizmákat, ruhákat vett magának, a gyerekeknek meg semmit. Bár hét gyerekre kellett, azért ennyit be lehetett volna osztani.”

Az asszony, amikor három éve elment, magával vitte a bútorokat, mindent, ami mozdítható volt, de nem fizette az albérletet, a gyerekek éheztek. „Kiderült, hogy együtt él valami férfivel. Felhívtak a tanítók, hogy a gyerekek nem járnak iskolába, a szociális hivatal elveszi őket. Rögtön hívtam az anyjukat, hogy adja ide őket, fogok velük törődni. Kifizettem utána mindenütt az adósságokat, előbb idehozott három gyereket, utána még kettőt. Én törődtem velük, ő nem adott egy eurót sem. Bíróságra adta az ügyet, de az mind az ötöt nekem ítélte azzal, hogy fog fizetni nekem 290 eurót, én a két gyerekre 60-at. Közben négyezerrel tartozik… A szociális hivatal megfenyegette, hogy vagy elmegy dolgozni és megfizeti, vagy becsukják. A gyerekek minden páros héten mehetnek hozzá, pénteken négytől vasárnap kettőig. De csak itt-ott viszi el őket. Neki az a fontos, hogy semmit ne kelljen csinálni, csak jól élni. Az egész családja ilyen.”

Lyukas tető, se víz, se gáz

A szóban forgó házat Milán édesanyja adta nekik, ő a másik fiával átköltözött szembe, egy öreg házba. „Az öcsémmel laknak ott. Anyám segít, tavaly elesett, orvoshoz nem ment, állandóan megdagad a lába. Átjár a gyerekekhez, segít főzni, sütni, amíg van pénze, vesz nekik húst, édességet, ezt-azt. Tegnap a kertben segédkezett ültetni. A volt élettársam szüleinél is sok a probléma, nem akarok velük kezdeni, nehogy baj legyen belőle.”

Milán családja régóta él a faluban. Szklabonyán született édesapja is kőműves volt, aztán cukorbeteg lett, erre ráment a lába. Tőle tanulta ki a mesterséget, az iskolát nem fejezte be. Amikor a gyerekekkel beköltözött a szlovákgyarmati szülői házba, nem volt se víz, se gáz, a villanyvezeték életveszélyes állapotban. A gyerekek pedagógusainak hála tudomást szerzett róluk a magyarul is jól beszélő egykori rádiós, Diana Polomská, aki a Remény Szíriusza Polgári Társulásával megszorult családoknak, embereknek segít. Rendbe hozták a tetőt, a szobákat, bevezették a vizet, lakhatóvá varázsolták a düledező házat. Felszerelték a konyhát, a fürdőszobát – igaz, még nincs rajta ajtó –, mosógépet, tévét, hűtőt vettek, s mint tőle megtudtam, jóval túlszárnyalva a tervezett költségeket, saját zsebéből toldotta meg 12 ezerrel. Télen, amikor értesült, hogy nincs mivel fűtenie a családnak, tűzifát hozatott.

Közben megjönnek az iskolások, Kevin pedig elköszön, edzésre megy. Ő tavaly sokat segített az apjának, nyáron brigádozni járt, a tréningek és a tanulás mellett ez azonban nehezen megy. Ügyes, szívesen szerel autókat, motorokat, Losoncon kitanulhatna autószerelőnek, de a családi keretből nem futja, hogy kollégiumban lakhasson, sem arra, hogy kora reggelente odabuszozzon. „Nem tudok neki adni még ennivalóra se, mert ha mindent kifizetek, negyven euróm marad – magyarázza az apja. – A többi gyerek alapiskolás.”

Mindjárt zajos lesz a ház, amint megjönnek. Unszolásra, vagy kíváncsiságból, beköszönnek hozzánk, de lekuporodva egymás mellé a kanapéra, mélyen hallgatnak. Ha kérdezek, akkor is inkább a szemük válaszol, legfeljebb rövid mondatokban szólalnak meg. A legkisebb a legbátrabb. „Rosszak, bitangok, de ügyesek, Milán és Martin jól fociznak. Játék közben gyakran összevesznek, mert egyik sem akar veszíteni, de reggelre újra szent a béke” – néz rájuk az apa.

Nem csoda, ütöm le a labdát, nincs semmi rendszerük, nincs egy jó családi közeg. „Megvan itt mindenük, fizetem nekik az ebédet, fizetek értük huszonöt eurót, hogy napközibe járjanak, ott csinálják a leckét. Hol jók, hol rosszak a jegyeik, mikor milyen a kedvük, itt-ott hoznak ugyan intőt vagy rovót” – magyarázza az apa. Persze, a lurkóknak arra is szükségük lenne, hogy megbeszéljék vele ügyes-bajos dolgaikat, rendet, fegyelmet szokjanak, de ezt az apa sem szokta. Ördögi kör… Milán töredelmesen bevallja, hogy sokszor ideje sincs rá, mert fáradt, orvoshoz jár, ezt-azt intéz. Ha pedig hazajön, akkor mos, takarít, esténként főz, mosogat. A gyerekekkel megértette, hogy nekik kell rendben tartaniuk a szobájukat. Amikor két hónapig kórházban volt, maguknak kellett mindenről gondoskodni. A 13 éves Evelin szívesen süt, persze a süti vagy a bukta pillanatok alatt elfogy.

A betegség közbeszólt

Már azelőtt is előfordult Milánnal, hogy megbetegedett, főleg a dereka kínozta. Két éve is így kezdődött, kezdett fájni a háta, s odáig fajult, hogy már alig bírt lélegzetet venni, nem bírt felkelni. Annyira rosszul volt, hogy elvitték Nagykürtösre a kórházba, súlyos tüdőgyulladással kezelték, egy hétig kómában feküdt, aztán Besztercebányára került, ott másnap már vitték a műtőbe, két mű szívbillentyűt kapott. Otthon, bár az orvosok utókezelést és pihenést rendeltek el, semmi jó nem várta, mivel kiapadt a pénzforrás, az élettársa elhagyta, az iskolából is rossz hírek jöttek, hogy a gyerekeket elhanyagolták. Az anyjuktól semmi jót nem kaptak és láttak, Magyarországon lopáson kapva letartóztatták.

Milánnak még mindig járnia kell kezelésre, ellenőrzésre, rendszeresen gyógyszereket kell szednie. „Szemorvoshoz is elküldtek, de honnan vegyek két szemüvegre kétszáz eurót – háborog. – Most a gyógyszert sem tudtam kiváltani, mert nem volt rá nyolc euróm. A lábam operálni kéne, mert alig tudok járni, de nem hagyhatom magukra a gyerekeket.”

Milán problémája nemcsak a pénz hiánya, a gyerekeknek nemcsak enni meg ruhára van szükségük, hanem szeretetre, melegségre, megértésre, jó családi légkörre. Az apa, mikor magához vette őket, még dolgozott. „Meghúztam a munkát, hogy háromkor haza tudjak jönni főzni, de szombaton és vasárnap is bejártam. A gyerekek addig anyámmal voltak. A munkámon, a főzésen, a mosáson, takarításon kívül semmire nem maradt időm. Ha megvacsoráznak, megnézik a tévét, s fél kilenckor mennek aludni.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/24. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene