A kötet a csontok mélyéből indul, hogy aztán transzcendentális magasságokat járjon be. Nagyon erősen meghatározza a hangját a depresszió és a szorongás, ami manapság már inkább tekinthető létélménynek, mintsem lelki betegségnek. Az önéletrajzi jellegű személyesség, a marginalizált egyén álláspontja több rétegben is feltűnik, például amikor a költő a punkok létjogosultságának kérdését veti fel („Mélyen haragudtunk az elnyomókra, / az ítélkezőkre és a megkülönböztetőkre. A privilegizáltakra.”), vagy amikor az erdélyi származás, a kisebbségi tapasztalat a számunkra is bensőségesen ismert „ide még nem teljesen, de oda már nem” érzéseként merül fel: „erdélyinek erdélyi, de / inkább ponyva”.

Az emlékmű a jövőnek minden szótagjában mai kötet. Olyan témákat dolgoz fel, mellyel a 21. század közönsége tökéletesen ért. Az egyén kiszakadása a természetből, a társadalomból, az emberi testből, amit „rossz ösztönök / függőségek tévhitek és félelmek” uralnak, a saját gondolataival való együttműködés hiánya („több kontrollt akarok 100%-os / tudatosságot”) mind-mind olyan létélmény, amellyel az olvasó már biztosan találkozott. A kötet azonban egyáltalán nem tekinthető „a szenvedés feljegyzéseinek”, egy közös törekvés felé tart: amikor az ember elveszíti a hitét a tárgyi világban, s a felsőbb, a misztikus, a transzcendens felé fordul, s rájön, hogy minden, ami emberi, az ide való. Horváth Benji nem reményt ad, hanem megértést, s ha esetleg azt sem, az élményért megéri.

Nagy szerepet kap a versekben a klímaválság és az ehhez kapcsolódó klímaszorongás érzése, ami 2022-ben nem meglepő. A Föld/föld mindenféle jelentésével találkozunk. A költő gyakran kapcsolja össze a természeti jelenségeket az ember alkotta világ vívmányaival („városom kék erei”), de szó sincs harmóniáról, inkább egy toxikus, függő, karcoló kötődést mutat fel, az oda nem illő tárgy kényelmetlenségét ragadja meg: „ha macska volnék, beoltatlan, másképp fájna”.

A világvége, az apokaliptikus hang és a megtisztulás vágya nagyon erős húzóerőként van jelen, szinte minden versben megjelenik valamilyen formában. Horváth Benji azonban ügyel arra, hogy költészete ne váljon gyászmisévé.

A slam poetryben és a zenében is otthonosan mozgó költő nem meglepő módon precíz és tudatos szerkesztő is: a tipográfiát, a tördelést – a zaklatott, már-már zavarosnak ható töredezettséget – ugyanúgy költői eszközként használja, mint az alliterációt vagy a szinesztéziát (mindkettőből van bőven a kötetben). Törekszik arra, hogy minden elem együtt dolgozzon a verssel, közösen meséljenek, erősítsék a kívánt hatást, illetve esetenként éppen hogy ellensúlyozzák a rapszodikus, zaklatott, elveszett hangvételt. A szerző szívesen operál éppen csak felvillanó képekkel, amelyeket aztán gyorsan elmos az újabb gondolatfolyam. A tömör, képletes, erősen képszerű jelenetek, életképek célja egy érzelemnyomat létrehozása az olvasóban, a halvány vonalak pedig a vers, illetve a kötet végére állnak össze egy megfogalmazható érzelemrajzzá („Szívünk körül burjánzó görcsbetűk.”).

Fontos még megemlíteni a rengeteg intertextust, a közvetlen és közvetett irodalmi utalásokat („úgy akarok meghalni, mint josé / arcadio”), valamint az erős popkulturális hatást. A punk, a rock, a rave és összességében az underground kultúra a kötet összes versén otthagyja a lenyomatát. Ez érezhető a sok angol kifejezésből és elszórt félmondatból, illetve az általuk keltett érzelmi hatásból is: „Tudatom itt a legerősebb börtön: / ha elnyomnám, csak mélyebben / harap.” És itt kanyarodnánk vissza a bevezetőben idézett sorig: „azért vagyunk a világon, hogy valahol legyünk”. Az Emlékmű a jövőnek 2022 nyelvén szólva a klasszikus irodalmi hagyományt is tovább élteti.

Vörös Viktória
(Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek, Jelenkor Kiadó, 2022, 100 oldal)