Izzasztó harminchét fok van déli árnyékban, miközben arcvédő maszkot viselő, levegő után kapkodó betegek érkeznek a rendelőintézethez, és igyekeznek fel, a hegyként előttük tornyosuló lépcsőkön az emeleti kardioközpontba. Valamelyest észhez térnek a klímától, és az ajtót nyitó nővérkére zúdítják minden feszültségüket. Aztán újabb kalamajkát oldanak, mert hárman várnak holterre, de csak két olyan eszközük van, amely huszonnégy órán át folyamatosan ellenőrzi a vérnyomást. A nővérke türelmes, oldja a helyzetet, hamarosan kerít még berendezést egy másik szakorvostól. Ajánlott a hosszú trikó, amire rácsatolják a karszalagot a magas vérnyomásban, szívritmuszavarban szenvedő betegre, a trikóra ajánlott továbbá egy bő ing, ami takarja a jobb vállra csatolt berendezést. Amikor az ember ilyen hadi felszerelésben elhagyja a központot, és beszáll a napon felejtett kocsiba, 39 fokban garantáltan felmegy a vérnyomása! Két félóránkénti vérnyomásmérés között vetkőzöm a parkolóban. Mint ahogy két rendezvény között szoktam, amikor a tehénistálló reggeli látogatása után két óra múlva egy kórházi sajtótájékoztatóra vagyok hivatalos. Amikor két kamion közé szorulok a hazafelé vezető főúton, épp indul a soron következő vérnyomásmérés, belilul a bal karom, az alkarom, a felkarom, akkor is, ha nem akarom. A letérőnél alig érezhetően tekerek a volánon. Még mindig az egészségügyi nővérekre gondolok, illetve arra, hogy holnap ismét kaptató, sorakozó a lucskosra izzadt, türelmetlen betegek közt. Történetem két napba szorul, ám a nővérnek és az orvosnak minden nap állni kell az ostromot. Az államkasszában 2023-ra 800 millió eurót kéne találni arra, hogy az egészségügyben dolgozók bérét emeljék. A minap felhívott egy kórház sterilizációs központjában dolgozó ismerősöm és kérte, küldjem már át neki azt a cikket, ahol a tervezett fizetésemelésről írtunk, átböngésznék a tervezett bértarifákat, mert siralmas fizetésért dolgoznak évek óta. A magas vérnyomás népbetegség, a visszafojtott indulatok, a folyamatos stressz, a bizonytalanságtól való félelem eredménye, ami könnyen agyvérzéshez vezethet. A mindennapi feszültségből és kiszolgáltatottságból jócskán kijut az egészségügyben dolgozóknak is. A minap bemutatott robotikus rehabilitációs kezelésre sok beteg szorul a népiesen gutaütésként emlegetett érkatasztrófát követően. Állok és nézem, ahogy a korszerű gép segítségével megteszik első, bizonytalan lépéseiket a gyógyulni vágyó betegek. Két-két egészségügyi dolgozó áll mellettük, segítő, támogató karjuk a fehér köpenyben olyan, mintha védőszárnyakat terjesztenének a lábadozó fölé. Csak a lépéspróbára, a beteg egyensúlyának megtartására koncentrálnak. Hasonlóan empatikus orvosokkal, nővérekkel és ápolókkal találkoztam egy évvel ezelőtt a belgyógyászat fekvőbetegrészlegén, ott sem ontották ki haragjukat a betegekre, a sokadik csengetés után is beviharoztak a szobába, és az éjszaka elkószált idős asszony keresésekor sem méltatlankodott senki. Ők még a helyükön vannak, végzik a hivatásukat, elviselik a fájdalom terhétől időnként ingerült, vagy magukba roskadó betegek reakcióit. Értőn viseltetnek azokkal szemben is, akik különféle vélt vagy valós diagnózisokkal felvértezve csupán törődésre, emberi szóra éheznek, mert már senkitől sem kapják meg otthon. Ezek az egészségügyi dolgozók nem váltottak szakmát, nem menekültek külföldre. Kivárnak. Nem elég a vállveregetés, nem elég a legjobb egészségügyi dolgozók díjazása, megfelelő bérfeltételekkel és tisztességes munkafeltételekkel fejezhetnénk ki, mennyire fontosak és nélkülözhetetlenek!