Kérdeztem, hogy él, mivel telnek a napjai, hogy van a lánya, az unokája, vágyik-e még a számára is világot jelentő deszkákra? Mindenre kielégítő választ kaptam, csak az utolsó kérdésemet törte ketté. Már a vágyik-e még után határozottan kijelentette, hogy nem, befejezte. Azzal él, azt őrzi magában, amit kapott, amit már nem vehet el tőle senki. A Szindbád Téltündérével, a Pacsirtával, az Árvácska Dudásnéjával. És felsorolt még vagy egy tucat szerepet. Rá akartam beszélni egy rövid interjúra. Azonnal elutasított. Értsem meg, mondta, ő ezt a pályát már lezárta, és el is fogytak az ezzel kapcsolatos szavai. Ami fontos volt, az úgyis megörökíttetett, a többi pedig csak üres fecsegés lenne a részéről.

Milyen szerepben tűnt fel pár év után a Nemzeti Színház társulatában? Visszatért a pályára? Milyen volt az indulása? Hogy kapta meg rögtön a főiskola befejezése után, 1963-ban Kosztolányi Pacsirtájának, a csúnyácska vénkisasszonynak a szerepét? Ő, a gyönyörű nő? Mi történt a Krúdy írásai alapján készült Szindbád forgatása alatt közte és Latinovits Zoltán között? Hogy vették fel Móricz Árvácskájának Kedvesanyám legszívtelenebb, parazsas jelenetét? Hogy emlékszik rá Kiss Mari, Czinkóczi Zsuzsa és utolsó rendezője, Dér András?

Szabó G. László riportját teljes terjedelmében elolvashatják a már megvásárolható Vasárnapban