A bő 10 ezer fős Mezőlaborci járásban, Čabalovcén (magyarulCsabaháza, ám utóbbi név 1899-ben mesterségesen jött létre) nem először és nem utoljára járva azt veszem észre magamon, hogy meglepődöm a nyilvánvalón. Hogy itt egy „kisebbség” nyelvterületén járok. Legalábbis a helyben élő rokonom szerint egymás között mindenki ruszinul beszél. Igen ám, csakhogy ez nem feltétlenül derül ki a legfrissebb népszámlálási adatokból, amelyek az első nemzetiségnél szlovák túlsúlyt, a másodiknál jelentékeny számú „rejtőzködő” ruszin nemzetiségű polgárt jelez, míg ha az anyanyelvet nézzük, relatív ruszin többséget figyelhetünk meg. Egyébként ezek az arányok nem térnek el olyan nagyon az ország legkisebb járásának általános mérőszámaitól.

Akárhogyan van is, a számok és az arányok közti eltérések szépen lefestik, hogy a szlovákiai ruszinok körei fölött komoran lebeg az asszimiláció fellege. Ráadásul sokkal rosszabbul állnak az intézményeket tekintve, mint magyar társaik. Például talán már csak csak két (!) községben működik ruszin tannyelvű alapiskola. Kalná Roztokában (Kálnarosztoka) efelől nincs kétség, ám Čabiny (Csebény) már más kérdés – van, aki szerint megszűnt, mások úgy tudják, még működik. Aztán arra is van példa, hogy mondjuk az egynyelvű ruszin családban köttetett vegyes házasság és a városi szlovák nyelvkörnyezet miatt a nagyapa ugyan még ruszinul beszél az unokájával, aki érti is a nyelvet, azonban ő már csak szlovákul felel. És így tovább. Adódhat ilyenkor egy kérdés: látják, érzékelik-e egymást a szlovákiai magyarok és ruszinok?

Ha közép-, kelet- és délkelet-európai körképet akarnánk adni az etnikai/nyelvi kisebbségekről, bőven lenne munkánk. Az asszimiláció vagy akkulturáció jelenségével csaknem mindegyiküknek szembe kell nézniük, ám érdekes kérdés lehet, mennyire tudnak egymásról. S mennyire ismeri őket a „többség”?

Nagyon sok kontextusban figyelhető meg az, hogy a kisebbségen belüli, az identitáshoz ragaszkodó diskurzusok zárttá, ezen belül öngerjesztővé válnak. A szolidaritás és empátia más kisebbségek irányába leginkább ötletként merül fel – ha felmerül egyáltalán. Ha mégis valós együttműködés tanúi vagyunk, az leginkább korlátozott és/vagy formális jellegű, míg az ígéretes kezdeményezések és gyakorlatok csak egy nagyon szűk mezsgyén belül érvényesülhetnek. Azok, akik tényleg sokat tudnak a témáról, egy szűk specialista (jellemzően kutatókból álló) kört képviselnek.

A mai viszonyok között kisebbségnek lenni a régióban nagyjából azt jelenti, hogy „önmagunkra” figyelünk, néha már-már orrvérzésig ismételjük a saját gondjainkat, meg azok narratíváját, miközben a hasonló csoportok dolgai kevésbé érdekelnek minket, ahogyan nem feltétlenül találjuk érdekfeszítőnek a „többség” világát sem – utóbbiakat ráadásul nem ritkán egyenesen az ellenségek ellenségének tartjuk. Ha pedig ez a csillagállás megszűnik, onnantól leginkább a valamilyen értelemben vett beolvadásra kerül sor. Megannyi magányos világ, amelyek között a kisebbségek magánya még hangsúlyosabb. Meglehet, a tájainkon honos nemzetállami ideológiák, no meg a magunk mögött hagyott nagyjából két évszázadnyi „nemzetépítési” folyamatok nem igazán voltak jó hatással minderre. A kérdés csupán az, a szórványos kivételeken túlmenően, tehető-e ez ellen bármi is.