Nem vicc, nemcsak én érzem magamon, hogy valami nagyon nincsen rendben (holott még mindig nagyon is rendben van minden), az olvasóim is gyakran figyelmeztetnek, borongósabb vagyok, mint megszokták, érdeklődnek aggódva, mi bánt. És lám, nemcsak én látszom így, nemcsak én vagyok olvasható, mint a nyitott könyv, a múlt héten kiderült, Marosz Diánától is hasonlókat kérdezgetnek; hát igen, valahogy ő sem tud olyannyira lelkes lenni, mint azt megszoktuk tőle. A hírfogyasztó anyák traumatikus élményei szivárognak át szövegeink szövetein? Meglehet.

Aztán bár Marikánk azt is leszögezte, a Vasárnap nem szenzációhajhász és rosszhír-tuningoló médium, mégiscsak jött a repterek s repjegyek, az utazások lehangoló összefoglalója, mert informálni azért csak kell az embereket, hiába mondogatjuk, hogy jaj, de szép, jaj, de jó, minden a legnagyobb rendben (holott még mindig nagyon is rendben van minden), ha egyre több a változás, a megszorítás. Mondhatjuk pozitív töltetű szóval úgy is, hogy feladat. Az pedig mindig megoldásra vár. És amíg meg kell valamit oldanunk, addig biztos, hogy élünk. Ez jó hír, nem?

Például annál az említett számnál figyelmeztetett Gazdag kolléga, hogy pszichológiai szempontból nem szerencsés kiírni a címlapra, hogy „rossz hírek”, mert mindegy, milyen kontextusban van, ha ennyi látszik belőle, az olvasó a „rossz hírek” kifejezést kapcsolja össze a Vasárnappal. Lehet. Javítottuk is, mindenesetre személyes tapasztalatom az, hogy a nyájas olvasó épp ezeket keresi, olvassa elsősorban, mindig ezeknek a legmagasabbak a népszerűségi számaik, már ha a saját vezéreimet tekintem is csupán. A vidám alig-alig kap lájkot, megosztást, a keserves meg csak úgy pörög a neten. Talán szeretnek együttérezni velem a kedves olvasóim, s ha úgy látják, jól vagyok, megnyugszanak, és nem jelzik, hogy itt vannak velem.

De ha a napilapokat nézem, ott is az erőszakos tettek, a rendőrségi hírek, a felszökő árak vezetik a listát, az már csak keveseket érdekel, ki kapott kitől kitüntetést, hol milyen sikeres rendezvény valósulhatott meg, kik azok, akikre méltán büszkék lehetünk. Szóval, az ember különös egy állat, szeret szenvedni, de legalábbis vigaszt talál a mások szenvedésében. A sikerek meg, ha nem az övéi, úgy tűnik, frusztrálják, elveszik a kedvét az adott újságtól.

No de, hogy a témához visszatérjek végre, mármint hogy vannak-e egyáltalán jó hírek azon kívül, hogy feladat mindig van, én a napokban rádöbbentem, hogy igenis lehetnek, sőt a fészbúkon döbbentem rá. Mikor megfogadtam a tanácsot, hogy görgessem át a hírfolyam katasztrofális cikkeit, mármint a katasztrófákról szólókat, mert ugye katasztrofálisak akadnak békés témákban is bőven, akadt meg a szemem egy ismeretlen ismerős bejegyzésén vagy posztján, és jókat kuncogva tovább pörgettem. Egyszer csak megint elém jött a név, hát megint megnéztem, ugyanolyan fergetegesen szellemes volt, mint az előző. Megnéztem, kicsoda is az illető, a profilképe szerint egy kemény fickó, olyan, akitől a sztereotípiák hitvallói amolyan kocsmás, böfögős, pikáns macsós vicceket várnának. És nem! Szójátékokon, komikus helyzeteken alapuló rövid kis történetek, mémek, képek, ártatlan mosolyfakasztó megjegyzések szerepelnek a repertoárjában. Például egy tábla, rajta a szöveg: Ha a kutyád ide kakilt, vedd fel. Mellette egy fickó áll, karjában egy jól megtermett német juhásszal, láthatóan majd megszakad alatta. S a képaláírás: Cézár ezt úgy megszerette, hogy már naponta ötször kakil. Nyics moc, mondaná a szlovák, mégis a maga váratlanságával olyan mellbevágóan aranyos, hogy muszáj vagyok hangosan felnevetni. Így hát ez a gömöri illetőségű ismeretlen ismerősöm (Huncutkáé) minden napra szolgál valami mosolyra fakasztó jó hírrel, s anélkül, hogy tudna róla, segít nekem életben maradni. Ha felismerte valaki, kérem, adja át neki szívélyes üdvözletemet, köszönetemet.

Jó, hogy van.

Mert ahogy jött a jó idő, mindenki ismerkedni kezdett. Főleg VASÁRNAPonként.

Tóth Erzsébet Fanni–Vibók Ildi: beszÉLJ! Hogyan tárjuk fel a családi múltat