Aztán ezek a családok szépen meggazdagodtak (talán ezt mondja a közgazdász szaknyelv, kissé lazán értelmezve a kifejezést, eredeti tőkefelhalmozásnak), s néhány generáció múltán már bőkezű mecénásokká is válhattak. Vajon a mai védelmi pénzt beszedők, mert hát bizony erről volt szó akkor is, szóval a mai maffiózókból hány generáció múltán lesz nagyvonalú szponzor? Mikorra mosódik a mocsok és vér által felhalmozott pénz tisztává? Beszélhetünk-e egyáltalán tisztaságról ebben az esetben? Maradjunk abban, hogy a pénznek nincs szaga?

Bozen: délelőtti céltalan bolyongás a városban. A dómba orgonamuzsika csalogat be, majd egy gyászmisén találom magam. A Kyrie eleison-t egy széphangú, fiatal apáca énekelte, orgonakísérettel. Egy idős pap, énekeskönyvvel a kezében, szintén csatlakozott. Miért a könyv? Nem igaz, hogy élete során nem tudta ezt a viszonylag rövid szöveget megtanulni! Alighanem a középkori liturgia része lehet ez: a papok semmit nem mondanak fejből, hiszen fejből az írástudatlan nép is tud beszélni. De azoknak a varázslatos jeleknek értelmet adni és kimondani őket, az olvasás tudománya, az már valami! Nos, ennek misztikáját őrizheti a mai napig kézben tartott könyv. Talán…

A biciklikölcsönzést az önkiszolgáló rendszerrel, ami a fiataloknak nyilván könnyítést, miközben egy-két munkahely megszűnését is jelenti, számomra lehetetlenné teszi a kerékpárhoz jutást. Hat éve még egy fiatal olasztól kölcsönöztem, ugyanott, ahol ma is lehetne. Elnézést kért gyatra némettudása miatt. Sebaj, mondtam, nekem sem az anyanyelvem. Kedélyesen, emberi módon, de működött. Ugyanígy most is működhetne, de hát a világ halad… Hogy hova? Mindenesetre én is, csak nem két keréken, hanem gyalog.

Icu csodálja a komor és száraz, kemény és élettelen sziklákat, amelyek engem hidegen hagynak. Inkább lelkesedek az emberiért, a sziklák lábánál, hónaljában megbúvó településekért, a hegycsúcsokra emelt templomokért, a gondozott legelőkért, ápolt kaszálókért, gyümölcsösökért, szőlőskertekért. S ezeket ma láthattam, szinte madártávlatból. Kötélpályán jutottunk fel Oberbozenba, maga a kötélpálya elég megrázó élmény volt számomra, de azzal nyugtattam magamat, hogy kétpercenként megy és jön, s egyik sem szakadt le, hát, akkor miért pont a miénk? Bár amilyen szerencsém van… Leszakadok, és a saját nyakamba esek, jutott eszembe már lent, amikor egy templomot keresve a fejem fölött húztak el a kabinok. Nota bene: volt is ott egy figyelmeztető tábla, hogy vigyázz, kötélpálya! Fogalmam sincs, mit tud az ember ilyennel kezdeni: behúzza a nyakát? Vagy futva szeli át azt a rövid útszakaszt? Vagy inkább megkerüli a Földet?

Hatto Schmidt. A Dolomiten napilap szerkesztője, 2018-ban ismerkedtem meg vele Salurnban, majd később készített velem egy interjút is lapja számára. Erdélyi szász felmenőkkel Németországból nősült ide, s lett déltirolivá. Jeleztem neki, hogy Bozenban tartózkodom, délelőtt egy kávé mellett megvitattuk a világ folyását. Tanulságos dolgokat mondott: nagyon messze vagyunk mi mindettől! Dél-Tirol gyakorlatilag független Olaszországtól. Mindenben a helyi parlament dönt, aminek jelenleg a legerősebb pártja a Südtiroler Volkspartei (SVP), korábban abszolút többséggel, de a helyi törvények szerint akkor is koalícióban kellett kormányoznia valamelyik más párttal. A mindenkori korlátlan hatalom tanulságos fékje!

Utcai énekesek. Fiatal hölgy és a párja operettslágereket, olasz belkantót adnak elő a járókelők mérsékelt érdeklődése közepette. Egy virágtartó peremén üldögélek, egy fiatal család vonul át előttem. Az anyuka érdeklődve megáll, a három gyerek (két kisebb fiú és a nővérük) szintén. A hátizsákot cipelő, szemmel láthatóan ingerültre fáradt apuka tesz néhány lépést, amikor észreveszi, hogy a nyáj nem követi. Mond valami haragosat, de inkább a gesztusaiból látom (magamra ismerve), hogy menne már, s szörnyen terhére van a sorozatos meg-megállás. Ifjú párja nem zavartatja magát, két fia vállát átölelve mosolyogva hallgatja az énekszót. Leányuk, mint aki nem tud dönteni, megindul az apja felé, de félúton megtorpan, ő is hallgatja az előadást. A család feje sem tehet mást, türelmesen várakozik, aztán amikor az asszony úgy gondolja, hogy tovább talán mégsem kell feszíteni a húrt, mosolyogva átölelik egymást, s a kis csapat továbbvánszorog az agyforraló hőségben. Közben felhangzik egy Lehár-melódia, s nagyot dobban a szívem, sőt még a szemem is bepárásodik. Hiszen Lehár Komárom szülötte! Bár mindösszesen egy évet töltött ott, s a lehári muzsikát nem kedvelem, különösebben komárominak sem érzem magam, hát, akkor miért? Rejtély, milyen legbelső érzékeket, lappangó érzéseket mozgat meg egy-egy ilyen helyzet… Elmentemben egy kéteuróst dobok egy kis skatulyába, figyelembe sem veszik, ami még rokonszenvesebbé teszi őket.