Varga Emőke munkái nem tűnnek első pillantásra festménynek, mégis sokban kötődnek a műfajhoz. Hogy ez a kötődési – helyesebben kiindulási – pont megvan, azt az a nem elhanyagolható biográfiai tény is alátámasztja, hogy az alkotó a pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen oktat festészetet. Ahogy azt már korábbi munkáinál megtapasztalhattuk, a festmény hagyományos kereteit túllépi, a műfajt jócskán újraértelmezi az alkotó. 2018-as Premium Line című kiállításán (Mirbach-palota, Pozsony) ruhadarabokból készített képszerű objektumokat állított ki, ahol szétfércelt zakók, öltönynadrágok, mellényzsebek, gallérok összeillesztett sokaságát feszítette a vászon helyére. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ezzel újraértelmezi a festészet hagyományos kiindulópontját, a festő vásznát: a textildarabok háromdimenziós, térbeli formájuktól megfosztva, patch- workre emlékeztető módon újravarrva a képre festmény hatását keltik, miközben mégsem viselkednek teljesen úgy, mint a kétdimenziós sima felületű vászon, hiszen ráncok, varratok, zsebek kandikálnak ki belőlük, ami miatt inkább domborműre emlékeztetheti a szemlélőt. A Čin Čin Galériában most nyílt kiállítás ezt az irányvonalat folytatja, egyben tovább is lép. Itt is találunk textildarabokból készült munkákat, melyek még tovább feszegetik a festményszerűség elvét, miközben az alkotó új alapanyaghoz is nyúl.

A kiállítás első két darabja (érdemes ugyanis a kiállítás objektumait az alkotó által meghatározott sorrendben végignézni) a már említett patchworkszerű technikával készült. Azzal a lényeges különbséggel, hogy az alkotó most már nem csupán a vásznat váltja fel textildarabokkal, hanem azt is láttatja, ami a hagyományos festmény vászna mögött rejtőzik, amit a szemlélő rendszerint nem lát: a támrendszert, amelyre a festő vásznát feszítik. A vászon – azaz ebben az esetben az összevart ruhadarabok – alól elővillan a fakonstrukció. A festménnyel mint médiummal így még inkább elemeire bontva találkozunk, és az alkotó még tovább feszegeti annak a kérdését, hogy meddig festmény a festmény – avagy meddig műtárgy a kiállított tárgy.

Egy másik ilyen objektumon egy zakó zsebéből előkandikálnak a személyes holmik: egy fésű, néhány összegyűrt bankó. Itt tudatosul a szemlélőben, hogy a ruhadarab nemcsak egy névtelen tárgy, hanem egy nagyon is személyes holmi, hiszen valaki éveken át hordhatta ezt a zakót, melynek zsebeiben a mindennapi élet személyes tárgyai halmozódtak fel. Ez a személyesség a kiállítás egészét áthatja, tetten érhető a tárlat összes darabjában, melyek zöme új technikával jött létre: kivarrás, mely pauszpapírra készült.Varga Emőke munkáit gyakorta jellemzik azzal, hogy tipikusan női alapanyagokhoz nyúl. Ha a textilből készült műveit nézzük például, míg kultúránkban a művészet privilégiuma a férfiakat illette meg (hány huszadik század előtt élő festőnő jut eszünkbe?), a varrás, a kézimunka hagyományosan a nők munkája. Az alkotó újfajta anyaghasználata is ezt erősíti, hiszen a kivarrás, a hímzés, a fonallal való munka is tipikusan női tevékenység volt mindig. És most sem fél attól, hogy jó adag iróniát csempésszen az alkotásba, mikor ezeken az új eszközökön keresztül szólal meg. A megszólalást pedig nyugodtan értelmezhetjük szó szerint, ugyanis, míg néhány alkotáson a cérnaszállal megrajzol valamit (ilyenek a PRASAART című képek), másokon ír, azaz betűket hímez a pauszpapírra. Gondolatokat, párbeszédeket jelenít meg, mégpedig úgy, hogy olyan érzésünk támad, hogy a kiállítási teremben számos szereplő rejtőzik. Hogy pontosan ki mit mond, azt nem árulom el, hogy ne lőjem le a poént, de minden esetben játékosan megfogalmazott, humorral és nagy adag iróniával fűszerezett mondandókkal találkozunk: van itt a pandémia idején megfáradt közösségimédia-felhasználó, megszólal a művészettörténész, de a központi hang az magáé az alkotóé (helyesebben, a fiktív énjéé). Olykor mintha villamoson elcsípett párbeszédfoszlányt olvasnánk, máskor a kivarrt szöveg magát a művészet szakralitását veszi célba. Ahogy már a tárlat címe is sugallja – Emőke is Divine (Isteni az Emőke) – az alkotások brillíroznak az önirónia mennyiségével és minőségével. Az alkotó saját magát vizionálja sikeres művészként, például úgy, hogy interjút ad Dennis Coopernak, az amerikai író-kritikus hírességnek, sőt kiállít egy posztert is, mely szerint a New York-i MoMA-ban nyílik állandó (!) tárlata.

Nem újdonság, hogy Varga Emőkétől a festmény műfaját újraértelmezve, átgyúrva, átformálva látjuk viszont, ahol a műveket az alkotó műfaji határokkal való játéka határozza meg. Ezúttal azonban elemeire is bontja és hangot is ad a képeknek. Az Emőke is Divine tárlatot leginkább egy polifonikus zsivaj jellemzi, ahol a művész a saját művészi ambícióiból is tréfát űz, és porig rombolja a festészetről mint „komoly” művészeti műfajról való elképzelésünket.