Nagyon sok téma van, amiről írni, beszélni lehet, de egyre inkább úgy tűnik, hogy csak egyféleképpen. Az akárcsak picit is másfélének minősített megnyilvánulást valakik már dezinformációként kezelhetik, aminek következményei lehetnek. Nem csoda, hogy az én generációmból sokaknak úgy tűnik, mintha e téren a rendszerváltás előtti idők szele fújdogálna. De más területeken, például a tömegközlekedés kultúrájában is megfigyelhető egyfajta visszafejlődés.

Amikor utazni kezdtem, sok volt a rozoga busz. Minden nyíláson át süvített a szél, télen hideg volt – a sofőrök néha be sem fűtöttek –, nyáron pedig meg kellett főni, s mivel légkondi még nem létezett, mindenki kinyitotta a saját kis ablakát, aztán ott ültek az utasok a huzatban, akár órákig. Ezek a buszok gyakran késtek, de olyan is volt, hogy az indulásnál percekkel korábban elviharzottak. A sofőrök gyakran bömböltették a rádiót. Egyszer Lévára utaztam, és szólt a fúvószene. Valahol Nyitra után már elegem lett a sok csinnadrattából, előrementem és megkértem a buszvezetőt, hogy halkítsa le a rádiót. Nem fogom idézni, amiket mondott nekem. Csak akkor csillapodott le, amikor egy férfi a védelmemre kelt. De a zenét nem halkította.

Az évek folyamán aztán változások álltak be. Tudom, a tömegközlekedést mindig szokás szapulni, de mivel nekem van összehasonlítási alapom, úgy gondolom, sokat fejlődött. Ma már gyönyörű, modern távolsági buszok vannak, légkondival, kényelmes ülésekkel, wifivel. És vécével! Az más kérdés, hogy bizonyos járatokon sosem használható, amire a sofőr nem figyelmezteti az utasokat. Így fordulhatott elő, hogy két hete egy kisgyerek bekakilt a buszon, mert a vécé zárva volt, s a sofőr nem is volt hajlandó kinyitni. De a buszvezetők többsége segítőkész, kulturált és kedves. Ők is hallgatnak rádiót, de diszkréten, senkit sem zavarnak vele.

Most viszont úgy látom, újra változni kezd a helyzet. Egyre több a külföldi sofőr, és többen közülük kezdik visszahozni a tömegközlekedésbe a kultúrálatlanságot. Például az egyik villamosvezető olyan hangerővel hallgatta a sportközvetítést, hogy az utasok dobhártyája majd kiszakadt, s amikor ezt valaki szóvátette, durván szitkozódni kezdett (bár inkább káromkodásnak hangzott). De a legjobb az egyik távolsági busz sofőrje volt. Megkérdeztem tőle, hogy faluzik-e ez a busz. Nem értem, válaszolta. Megkérdeztem még egyszer, hangosabban. Nem értem, mondta újra. Az utasok válaszoltak helyette. Fölszálltam hát. Elindultunk. Bekapcsolt egy déli ritmusúnak tűnő zenét, és a vezetési stílusát is ehhez igazította. A városból kiérve eszeveszett tempóba fogott. Az elsuhanó kerítéseket pirosodó vadszőlő futotta be, száguldottunk át a falvak keskeny útjain, időnként hirtelen fékezett, majd tülkölt eszeveszetten, közben zengett a harmonika, dob, cintányér. A mellettem ülő utason csak úgy ugráltak a vastag láncok, kekszet evett, ami az egyik fékezésnél kirepült a kezéből. Te marha, hogyan vezetsz, kiáltotta magyarul.

De hát a sofőr szlovákul sem tudott. Hm. Ez nem baj?