Egész életében a minőségi tévézést preferálta, ezért érthető, hogy jó ideje már nyugdíjas szakértőként sem fér bele a csatornák koncepciójába – pedig néhány éve még azt nyilatkozta, szívesen megosztaná tapasztalatait a fiatalokkal. Vitray Tamás annak a folyamatnak is „illusztrátora” lett, milyen utat tett meg, honnét hová jutott a televíziózás az elmúlt hatvan év alatt.

Az Idegen Nyelvek Főiskolájának angol sajtó szakán 1955-ben végzett, majd egy évig fordító volt a Honvédelmi Minisztériumban. Újságírói pályafutását 1957-ben a Magyar Rádió angol nyelvű adásánál kezdte. A következő évben kereste meg a frissen indult Magyar Televízió sportfőosztálya, hogy készítsen interjúkat a Budapesten vendégszereplő amerikai atlétikai válogatott tagjaival. A történet legendává vált: a 162 centiméter magas, újdonsült riporter a beszélgetés közben tor-nazsámolyra állt, hogy egy szinten legyen a tízpróba világcsúcstartójával, a 198 centis Rafer Johnsonnal. Több sikeres riport után 1959. december 1-jén lett a Magyar Rádió és Televízió televíziós főosztálya sportrovatának belső munkatársa. Először 1960 januárjában Prágából közvetítette a Csehszlovákia–Kanada jégkorong-mérkőzést. Közben a Testnevelési Főiskolán tanult, 1963-ban sportszervezői oklevelet szerzett. A nézők rokonszenvét 1960-ban a Garmisch-Partenkirchenben megrendezett műkorcsolya Európa-bajnokság közvetítése hozta meg számára. Szinte nincs olyan sportág, amelyet ne kommentált volna a televízióban, a világ minden tájáról. Huszonegy téli és nyári olimpiáról közvetített, a 2008-as pekingi volt az első, amelyet már nem a Magyar Televízióban, hanem egy kereskedelmi sportcsatornánál.

A 60-as évek végén elindultak tévés vetélkedői is, ezt a műfajt is ő teremtette meg Magyarországon. Sőt 1970-ben a Hét című politikai magazin első adásának is ő volt a műsorvezetője. Akkor kezdődtek a magyar televíziózásban új műfajt teremtő beszélgetős műsorai (12 szék, Fekete-fehér, igen-nem, Ötszemközt, Csak ülök és mesélek, Telefere, Apád, anyád idejöjjön, Töltsön velem egy órát), amelyekben különleges figyelemmel és érzékenységgel fordult interjúalanyaihoz. 1975-ben lett a Szórakoztató- és Zenei Főosztály vezetője, 1981-ben pedig a Drámai Főszerkesztőség osztályvezetője. Ekkor született a Tengerre, magyar! című útifilm is, amelynek ő volt a rendezője és a forgatókönyvírója, és amely egy teherhajó magyar legénységének minennapjait mutatta be. A dokumentumfilm hatalmas sikert aratott, hiszen a világtól elzárt tévénézők „ismeretlen vizekre” evezhettek a stábnak köszönhetően.

Vitrayt 1988-ban kinevezték a Sportszerkesztőség élére, ahonnan 1997-ben ment nyugdíjba, majd tért vissza 2002-ben. Két évvel később 2004-től a tévé elnökének főtanácsosa lett, aztán 2009-ben elbocsátották a televízióból. Huszonegy téli és nyári olimpiáról közvetített, ami egyedülálló teljesítmény a szakmában. Utoljára 2008-as pekingi olimpia versenyeit kommentálta, de már nem a Magyar Televízióban, hanem az Eurosport csatornán. Ugyanebben az évben – talán kárpótlás gyanánt – a Magyar Televízió örökös tagjává választották. 2012-ben eléggé csúnyán viselkedett vele a „cég”: se szó, se beszéd, egyszerűen beszüntette havi életjáradékának folyósítását.

A tévézés mellett sok egyébre is volt ideje: leendő műsorvezetőket tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 1991–1997 között tagja volt a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének, 2004–2008 között a Nemzeti Sporttanács elnöke volt. Több sporttárgyú könyv, valamint riportkötet szerzője. És persze számos díj, kitüntetés birtokosa, íme néhány: Pulitzer-életműdíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, Prima Primissima-díj. 2005-ben Kossuth-díjat kapott „kivételes minőséget képviselő, a magyar médiában egyedülálló, rendkívül sokoldalú, páratlan és műfajteremtő életművéért”.

Egy biztos: nélküle más lett volna az életük mindazoknak, akik az elmúlt hatvan évben szabad idejük jelentős részét a tévé előtt ülve töltötték.