Távol álljon tőlem, most meg aztán végképp. Puszta elméleti játék az, amit most játszanék veled. Veled. Nem ellened, nem érted, nem mások miatt. Csak veled. Gyere, játsszunk, úgyis olyan régen tetted. Nem tudod, hogy kell? Mondanak neked valamit azok a szavak, feldereng benned egy-egy régmúlt érzés, amikor azt mondom, önfeledtség, könnyedség, széles mosoly, hatalmasra tárt karok, égre néző, bizalommal teli tekintet, szaladgálás, fesztelen ölelkezés, cinkos összekacsintás, időtlenség? Te mivel folytatnád a sort, a saját képedet? Emlékszel, milyen volt gyereknek lenni? Ne legyints, gyere, játssz velem! Nem azért, mert nosztalgiázni szeretnék (bár olykor az sem rossz), pusztán azt szeretném, ha előhívnád az érzésbeli emlékeidet.
Ez a játék lényege, a miénk most legalábbis. Hogy emlékezz arra, milyen, amikor ilyen vagy. Mert mindegy, mikor voltál gyerek, ez mind benned van. A játékosság, könnyedség, a rácsodálkozás a világra, a végtelen szeretet, az öröm. Benned van, csak megfeledkeztél róla. Pedig mennyi mindenre lenne gyógyír az életedben – ha tudnál nevetni, akkor is bizalommal lenni, amikor a másik nem ad rá okot, szélesre tárni a karodat, ölelni, cinkosan összemosolyogni, elmondani, ha valami fáj, ha neked nem esett jól, ha bántottak.
A világ(od) sokkal élhetőbb hely lenne, ha emberi játszmák helyett újra tudnál játszani. Mi lenne…, ha újra megpróbálnád?

Ambrózai Zsuzsanna, Ember_Kép