Vásárba szívesen mennek azok is, akik nem szeretik az ünnepet megelőző nagybevásárlást, de még a hagyományos, hétköznapit sem. Valamiért úgy éreztem, éppen ez az a hely, ahol lehet oldott hangulatban beszélgetni, arról faggatózni, kinek mi a véleménye a vásárlási kényszerről, a bolti turizmusról.

„Vegyél nekem vásárfiát!”

A bőrdíszműárus és a kerámiakészítő standjával szemben, fából készített termékeket kínálnak az őszi hagyományos vásárban. Akad is vevőjük bőven, veszik az óriási fakanalakat, gondolom, lekvárfőzéshez vagy a kondéros gulyás kavargatásához. „Azt mondtuk otthon, hogy majd a vásárban megnézzük. Tudod jól, hogy tönkrementek a mosogatóban a régi vágódeszkáink, vegyünk már néhány újat!” – noszogatja a feleség a férjet, akit a téma látszólag nem villanyozott fel, mi több, azt is tagadja, hogy otthon szó lett volna ilyesmiről. Ránéz a kínálatra, és kijelenti, a vásárban túl drágák a vágódeszkák. Két-három standdal arrébb ismét mutatja az asszony, hogy lám, itt is kínálnak deszkákat, és kéri a férfit, vesse össze az árakat. Mire az kijelenti, nem volt rajta jó szemüveg, az előző standon nem is látta az árat, úgyhogy összevetni sem tudja. Egy szó, mint száz, nem vesznek vágódeszkát. „Vegyél nekem legalább valamilyen vásárfiát” – nógatja az asszony, majd kiharcol magának egy új derelyevágót, amit a férje szerint horribilis áron kínálnak. Szegről-végről ismerőseim, így mögöttük, majd mellettük haladva érdeklődöm a vásárlási szokásaikról. Julika nem szeret vásárolni, de muszáj neki, mert különben éhen halna a család. János szeret hosszabb ideig elidőzni a boltokban, de csak azokban, ahol szerszámokat, mindenféle kütyüket is árulnak, és kedvezményes áron jó minőségű locsolócsőhöz, kézi fúróhoz, csavarkészlethez juthat.

„Ilyenkor otthagyom és a bolt előtt várom meg, nem bírom a piszmogást. Egy idő után lefáraszt, idegessé tesz a sok ember” – mondja Julika.

A családi béke kedvéért azt is hozzáteszi, hálás a férjének, amiért a kutyatápos nagy zsákot, az ásványvizespalackokat, a krumplit házhoz viszi úgy, hogy neki ne kelljen cipekednie, de mindig legyen belőle otthon kellő tartalék. Valahogy nem mertem a szót a karácsonyi vásárlásra terelni, mert úgy érzem, maga a vásárlás ténye is elég nagy vitákat kavar a családban. 

A bolti turizmusról

Lajos bácsi épp egy kabátot próbál rá a feleségére, annak nem tetszik sem a színe, sem a szabása, de férje szerint pont olyan, mint amilyet évekig hordott. „Na látod. Pont ezért nem szeretnék ilyet, mert ki nem állhattam azt a kabátot!” – kontráz rá Ella néni. A csaknem fél évszázada együtt élő házaspártól megtudom, régebben is előfordult, hogy a vásárban vették meg a téli holmit, ilyenkor nagyobb a kínálat a határ menti kisvárosban. Náluk faluhelyen ilyesmi nem kapható. Ajándékot nem vásárolnak egymásnak, és a gyerekek is megkapják jó előre a pénzt, hogy olyasmit válasszanak maguknak meg az unokáknak, amire éppen szükségük van. „Nem bírjuk mi már a boltba járást, sem a vásárlást, de a vásárt ki nem hagynánk, mert a régi szép időket, rokoni és baráti találkozásokat szoktuk ilyenkor újraélni, vagy csak felidézni” – mondja Ella néni. Nem maradunk hármasban, a faggatózásom hallatára beszól a járási székhelyről származó, úgy a hatvanas évei elején járó árus is. „Mindig átnézem a bolti szórólapokat, és ha valami olcsóbb a lidliben vagy a kaflandban, akkor oda megyek. Ilyenkor nem sajnálom sem az utat, sem az időt, mert sosem lehet tudni, nem lesz-e még drágább az olaj, a cukor, a liszt az ünnepekre. Még az is lehet, hogy a tartalékokból adok a családomnak idén karácsonyra, mert akkora lesz az értéke az élelmiszernek!” – nyugtázza az árus, akinek a válasza hallatán többen is egyetértőn, mi több, együttérzéssel bólogatnak.

Bandi szerencsétlensége

A legvégére hagytam a negyvenes éveiben járó Bandi vallomását, aki leszakadt a családjától a vásárban, és elment lacipecsenyére meg egy korsó sörre a rég nem látott gyerekkori cimborájával. Először válaszra sem méltat, mert teli szájjal nem lehet, meg hát én is érzem, hogy csak az idejét rabolom. A gyerekkori földi azonban ismét beáll a sorba, hogy egy kis hurkát, kolbászt vegyen papírtálcán, savanyúsággal, így Bandi mégiscsak szóba elegyedik velem. Nemrég nősült, de már csaknem egy évtizede él Erikával. „Igen rendes csaj, de ha jön a karácsony, teljesen bevadul. Megrendeli a családi fényképekkel díszített párnákat, bögréket, aztán nézhetem és dicsérhetem egész évben. Volt olyan is, hogy karácsonyi pulóverben fotóztatta le magát drága pénzért egy stúdióban, majd ezt kaptam naptár vagy falikép formájában. Ha nem lelkesedtem, iszonyú baj volt, és csendes háztartás. Már szeptemberben elkezdi a vásárlást, én meg azt sem tudom, hol áll a fejem, hogy fussa a rezsire, az autólízingre, miegyébre. De nem egyeztet velem, azt mondja, nagy meglepetés lesz. Már most látom, ahogy eltünedezik munka után, járja a boltokat, rendelget a neten, és minden rokonunknak választ valami felejthetetlent! Nem bírom!” – mondja Bandi, és nagyot kortyol a sörből, amikor látja, hogy a barátja már hozza is az újabb teli korsókat. Otthagyom őket, de végezetül még felteszek egy kérdést. Ha egyszer, valami csoda folytán végre valaki őt is megkérdezné, milyen karácsonyt, milyen előkészületeket képzel el maga szerint, mit mondana? „Elmennénk kirándulni oda, ahol nincsenek boltok, meglepetések és ajándékok! Jókat eszünk, kedves emberekkel találkozunk, hátunk mögött hagyjuk ezt az egész idegbajt” – mondja nevetve.