Jaj, ne! Minek? Jó tulajdonság? Nekem olyan egy sincs! – hangzik az általános fölzúdulás. Nem gondoltam, hogy ennyire negatívan gondolkoznak önmagukról. Vagy csak lusták törni a fejüket?

Nem tágítok. Mindenkinek vannak jó tulajdonságai. Nektek is. Biztos vagyok benne, hogy találtok ilyet. Várok pár percig, aztán megnézem az eredményt. Aki akarja, hangosan is felolvashatja. Kreatív vagyok. Remek, na látod! Tudok titkot tartani. Tudok focizni. Jó a zenei ízlésem. Megy ez nektek, gyerekek! Szép vagyok. Hm. Ez lehet jó tulajdonság, persze, de a szépség nem érdem. Nem attól lesz jó vagy rossz ember valaki, hogy külsőleg mennyi jutott neki a szépségből.

Fiú vagyok. Ferikém, biztos vagy benne, hogy ez jó tulajdonság? Szerintem ez egy adottság, egy semleges dolog. Tibikém, te mit írtál? Nem vagyok buzi – harsogja Tibi. Na, itt álljunk meg egy kicsit, mondom. Először is, ezt a szót nem használjuk, mert bántó. Az pedig, hogy valaki nem meleg, nem jó tulajdonság, mint ahogy az sem az, ha valaki meleg. Ezek tények, adottságok, amiken nem tudunk változtatni.

Márpedig a buzik undorítóak, közli meggyőződéssel Tibi, aki hatalmas termetével, férfias hangjával akár félelmetes is lehetne. Én nem félek tőle, kedvelem. Ha az ember megtalálja vele a közös hangot, kezes bárányként viselkedik. Most viszont tántoríthatatlan. Betegek, állatok, sorolja. Nem, mondom, kérlek, ne beszélj így. A melegek ugyanolyan emberek, mint mi. EMBEREK, akik tiszteletet érdemelnek. Az, hogy melegek, nem befolyásolja az emberségüket. Nincs jogunk ahhoz, hogy bárkit is elítéljünk, csak azért, mert valamiben más, mint mi. Tibit nem lehet meggyőzni, látom. Sőt, támogatói is akadnak az osztálytársak között.

Utána még sokáig gondolkozom az eseten. El is mesélem egy ismerősömnek, aki figyelmeztet, törvényellenes dolgot műveltem, hiszen Magyarországon tilos az iskolában ilyen témákról beszélgetni. Nem nagyon érdekel. Akkor legyek törvényszegő. Ami a leginkább érthetetlen nekem ebben a dologban, az az, hogy Tibi maga is egy kisebbséghez tartozik. Csak éppen nem a szexuális orientáció, hanem a bőrszín alapján.

***

Ez az eset pár hete történt. Most újra eszembe jutott. Hallgatom a híreket. Két meggyilkolt meleg fiatal. Juraj K. A gyilkosuk. Nézem a fényképét. Még kisfiús, sima arc, ártatlan barna szemek. Próbálom kitalálni, honnan volt benne ennyi gyűlölet. Nem értem. Azt hiszem, sohasem fogom megérteni. Miért nem vette észre senki? Miért nem állt mellé senki? Miért nem beszélgetett vele senki? Vagy próbált beszélgetni, de eredménytelenül? Hol kezdődött benne a folyamat, s mikor lett visszafordíthatatlan? Szerette őt valaha valaki? Törődtek vele otthon?

Tanárként sokszor érzem a tehetetlenséget. Hetente mintegy százhúsz gyerekkel találkozom. Némelyikükkel egy, másokkal két órában. Mindegyikük egy külön világ, egy megfejtendő rejtély. Szeretem őket. Vannak lelkesek, vannak bizalmatlanok, flegmák, agresszívek, csendesek, igyekvők, lesajnálók, dacosak. Ha mindegyikkel külön-külön eltölthetnék egy órát, az lenne az igazi. A szemükbe nézni, megkérdezni, miről gondolkodnak, minek örülnek, mire vágynak, mitől szomorúak… De így, tömegesen ez lehetetlen. Szívfájdítóan kevés idő jut rájuk, s annak a nagy része is fegyelmezési kísérletekkel megy el (esetemben sajnos többnyire sikertelenül). Pedig mi a tanárság lényege azon túl, hogy megpróbálom a saját tantárgyamat megszerettetni velük? Az, hogy megtanítsam őket örülni az életnek, érdeklődni egymás iránt, tisztelni a másikat, észrevenni a világ történéseit, és érzékenyen reagálni arra, ha valakit bántanak… Ki tudja, az én tanítványaimból milyen emberek lesznek, sikerül-e beléjük oltanom akár egy icipicit azokból az eszményekből, amelyek nélkül nem érdemes élni?

Bárcsak minden fiatal életében lenne legalább egy felnőtt, aki figyel rá, akinek elegendő ideje van, aki mellett úgy érezheti, hogy fontos valakinek. Szülő, tanár, bárki.

Juraj K. mellett vajon volt ilyen felnőtt?