Search by category:
Egyéb kategória

A költő, aki versenyt futott a halállal

Ami a tankönyvekből kimaradt: fejezetek Kosztolányi Dezső életéből.

A Prágai Magyar Hírlap írja az 1928. március 2-i számában, hogy Kosztolányi Dezső feleségével együtt felolvasó-estekre készül Csehszlovákiába (Komáromba, Érsekújvárba, Pozsonyba, Losoncra, Rimaszombatba és Kassára). A körutat a helyi magyar diákegyesületek szervezik, Kosztolányiék pedig „az esték várható szép jövedelmét a kisebbségi magyar ifjúság céljaira ajánlották fel”.

Betiltott Kosztolányi

Csakhogy a cseh és a szlovák sajtóban hecckampány indul ellene, a Národný denník, a Lidové noviny és más lapok irredenta uszítónak állítják be Kosztolányit, ezért a csehszlovák hatóságok indoklás nélkül betiltják a szlovákiai körutat.

„Ugyan mi a vétke Koszolányi Dezsőnek? – kérdezi a Prágai Magyar Hírlap –, ugyan micsoda szörnyűségeket követhetett el a csehszlovák állam vagy a csehszlovák nép ellen, hogy nem szabad az előadói emelvényre lépnie? Egy kultúrkérdésből politikumot csináltak.”

Megemlítik azt is, hogy éppen Kosztolányi volt a cseh–magyar szellemi közeledés első szorgalmazója, hiszen ő fordította magyarra Karel Čapek RUR című drámáját, márpedig ez volt Trianon óta az első cseh színdarab, amit magyar színpadon bemutattak (lett is némi botrány a budapesti bemutatón). „Ugyan ki tett nagyobb szolgálatot a cseh kultúra terjedésének, Kosztolányi-e vagy pedig a Národný Denník szerkesztői?”

Egyes szlovák újságírók azt állítják, Kosztolányi korábban a szlovák népet becsmérelte. Ezt Kosztolányi kikéri magának, és a Prágai Magyar Hírlapban így válaszol: „Felháborodással kell visszautasítanom azt a rágalmat, mely szerint én a szlovák népet gyűlölöm, s egy írásomban állítólag becsméreltem. Soha életemben egyetlen szót nem írtam semmiféle nép ellen. Szeretem a fajtámat, imádom a magyar nyelvet, mert ez az anyanyelvem, de kívüle még jónéhány nyelvet beszélek. Aki egy másik népet sérteget vagy lenéz, az tökkelütött.”

A csehszlovák beutazási vízumot azonban a Kosztolányi házaspár nem kapja meg.

Miért a kokain? Megvannak okaim

„A szent cseléd, a földre szállt kis szolgáló-angyal belopózik a szobába és legyilkolja az egész famíliát” – így vázolja föl egy interjúban Kosztolányi az Édes Anna kulcsjelenetét. A regényt a Nyugat közli folytatásokban 1926 őszén, s bár akadnak bírálói – egyes ítészek „csúnya pornográfiát” és „fülledt erkölcstelenséget” emlegetnek –, azonnal könyvsiker lesz, s a következő néhány évben németül (Anna Édes), lengyelül (Grziech slodkiej Anny), olaszul (Anna Édes), franciául (Absolve, Domine), hollandul (Anna Édes), csehül (Služka) és angolul is (Wonder Maid) megjelenik.

A regény írása közben Kosztolányi a katolikus temetési szertartás latin verseit mondogatja magában, hogy megfelelő hangulatba kerüljön. Vannak ilyen rigolyái.

„Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta legalább negyven cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az asztalomon tíz különféle színű üvegcse, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol másikat. Az Édes Anna című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagoltam, míg az utolsó fejezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor” – válaszolja a Színázi Élet körkérdésére 1927 decemberében.

Az adrenalint nem a sportban keresi, hanem a serkentő- és ajzószerekben. Kokaint is fogyaszt, eleinte súlyos szénanáthája enyhítésére, később fájdalomcsillapításra is. Egy-egy utalással verseiben is találkozhatunk. „Miért a kokain? / Megvannak okaim.

Mint a jégbehűtött pezsgő

Kosztolányi kábítószerfüggőségéről Márai Sándor is beszél a Furkó Zoltánnak adott időskori interjújában: „Sajnos tragédiákat is láttam az írók között. Egy ember, akit nagyon nagyra becsültem, Kosztolányi Dezső kokaintragédiáját. Az oka az volt, hogy Ádám, a fia skizofrén volt. Szép, helyes fiú volt. A felesége, Manyika is nagyon tehetséges nő volt. Kosztolányi a fia skizofréniáját nagyon rosszul tűrte. Szomszédok voltunk a Mikó utcában. Kínszenvedés volt az élete, s akkor egy lelkiismeretlen patikus adott neki, és elkezdett kokainozni.”

Kosztolányi felesége, Harmos Ilona leírja a memoárjában a jelenetet: férje épp a fürdőkádban ül, ő pedig a kulcsait keresi, amikor az egyik polcon, a könyvek mögé rejtve megtalálja a kábítószert. Ekkor áll össze számára a kép, hogy férje miért szaladt el néha reggelente (a gyógyszertárba), és miért volt nyugtalan a külföldi nyaralások alatt. „Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja a szert.”

Amikor felesége szembesíti ezzel, Kosztolányi mosolyogva válaszol a kádból: „Már úgyis abba akartam hagyni. Tedd el, Manyikám, zárd el, és vigyázz rám mostantól fogva. Légy mindig mellettem.” Levelet diktál feleségének, amelyben arra kéri a gyógyszerészt, hogy a jövőben akkor se adjon neki, ha térden állva könyörögne. Harmos Ilona visszaemlékezése szerint keserves napok, éjszakák következnek, Kosztolányi sír, fenyegetőzik, orvost, mentőket követel éjszakánként.

Függőségét azonban jobban kordában tudja tartani, mint unokatestvére, a morfinizmusból kikeveredni nem tudó, önmagán kísérletező Csáth Géza. A kokain olyan, írja naplójába Kosztolányi, „mint a jégbehűtött pezsgő. Hűt és fűt. Utána a világ: szegényház.”

1933-ban írja naplójába ezt is: „Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok.”

Mi ez a piros?

Azon a nyáron vendégség van náluk. A hipochonder Kosztolányi föláll, és a fürdőszobába megy. Kisvártatva a feleségét is behívja. „Manyikám, gyere csak be egy pillanatra. Nézd csak, mi ez a piros itt az ínyemen?” Szilvamag alakú kis folt. Másnap megmutatja egy fogorvosnak is, aki szerint „semmi az egész”, és kamillateás öblögetést ajánl.

A folt azonban nem múlik, ezért több professzort is fölkeres. Egyikük azt javasolja, hagyjon föl a dohányzással, de van, aki műtétet ajánl, az érintett rész kivágását.

1933 karácsonyán a rosszindulatú nyálkahártyarák egyik legagresszívebb típusát állapítják meg nála, de az akkor bevett orvosi gyakorlatnak megfelelően hamis leletet mutatnak neki, és fedődiagnózisként jóindulatú daganatról beszélnek. Kosztolányi negyvennyolc éves ekkor. A kóros szövetet kiégetik az állkapcsából, majd orvosai tanácsára kétszer is Stockholmba utazik rádiumbesugárzásra. Állapota javulni kezd, fájdalmai mérséklődnek, meghízik, sokat dolgozik (megírja a Hajnali részegség című versét), 1935 nyárutóján pedig feleségével együtt a visegrádi újságíró-üdülőben pihen, és „számolatlanul ugorja a fejeseket a Dunába”.

Az utolsó szerelem

Ekkor ismerkedik meg Radákovich Máriával. A találkozásból lángoló szerelem lesz. Akárcsak Kosztolányinak, a nőnek is van családja, ezért a levelezés során Füst Milán a közvetítő. „Szerelmes vagyok magába úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes” – írja Kosztolányi, majd később, már tegeződve: „Rólad álmodoztam, ilyen tisztáról, ilyen jóról, ilyen fönségesről.” S végül: „Ha pedig meghalnék – amit nem akarok, mert élni szeretnék –, akkor te élj tovább, hogy ezen a hitvány földön te hordozd legalább a mi emlékeinket.”

Amikor Mária megtudja, hogy Kosztolányi beteg, érzéseit ez csak fokozza. „Ha én tudnám, hogy tíz-húsz-harminc évig egyebet sem tehetnék, mint hogy Téged ápollak, éjjel-nappal, fáradsággal, soha nem pihenve, máshol pedig mindenem meglenne, amire vágynék – hangversenyek, utazások, pompa –, gondolkodás nélkül futnék, rohannék Hozzád. Elfogadnál ápolónőnek?”

Csakhogy Kosztolányit nem Mária, hanem a felesége, Manyika ápolja, aki tud férje titkos viszonyáról, de azt „múló tébolynak” tartja. Pedig több annál. Kosztolányi hajlandó feladni a házasságát is. Felesége ezért megfenyegeti vetélytársát, hogy ha még egyszer üzenni mer a férjének, akkor a nyílt utcán, a gyereke szeme láttára összeveri, vagy lelövi, „mint valami veszett kutyát”.

Kosztolányi minden írását a feleségének mutatja meg először, kivéve az életmű egyik csúcsának számító, Szeptemberi áhítat című verset, azt ugyanis nem a feleségéhez, hanem Radákovich Máriához írja, neki is olvassa föl 1935. szeptember 12-én, Mária-napon.

Kosztolányi nincs jól, 1936 februárjában harmadszor is Stockholmba utazik sugárkezelésre. Még van ereje levelet írni Máriának – pedig akkor már fájdalmai enyhítésére egyfolytában morfint kér –, és ugyanabba a dupla borítékba Füst Milánéknak is ír néhány sort.

„Édes Erzsim és Milánom, csak most írhatok, mert eddig ágyban feküdtem, tehetetlenül. Az igazság az, hogy az orvos nem tudja kizárni a folyamat rosszindulatú voltát, de azért azt reméli, hogy meggyógyíthatja. Sokat szenvedek. Ha látnátok, sírnátok, még akkor is, ha sohase szerettetek volna. Máriának erről egy szót se. Csak a leveleimet adjátok át neki. Csókollak benneteket: Desiré.”

„Ugye nem halok meg?”

A Stockholmból hazaérkező barátot Füst Milánék várják a pályaudvaron, és mélyen lesújtja őket „az élőhalott, kábítószerekkel és fájdalomcsillapítókkal teletömött, önmaga árnyékaként” megjelenő Kosztolányi látványa.

Kórházba kerül, megműtik, arca a műtét következtében elferdül. „Én már régen megöltelek volna téged, ha így láttalak volna szenvedni” – mondja a feleségének. Amikor Babitsék meglátogatják, a régi, mosolygós barát helyett egy kétségbeesett Kosztolányival találkoznak, aki „önuralom nélkül” zokog.

Nyáron néhány hétre még hazaengedik. Felesége autóba ülteti, s az összevagdalt költőt körbeviteti a városon, hogy még egyszer láthassa „az életet”. Nem sokáig marad kint, a sugárkezelés utóhatásaként ugyanis sipoly támad a nyelőcsövében. Köhög, fuldoklik. Visszaszállítják a kórházba, ahol életmentő gégemetszést végeznek rajta. Beszélni nem tud többé, onnantól kezdve cetliken, papírlapokon kommunikál a környezetével.

A gégemetszés után meglátogatja őt édesanyja, aki Szabadkáról utazik Budapestre. Kosztolányi ezt írja neki egy papírra: „Te vagy a legáldottabb anya a világon.” Anyja igyekszik nem sírni, amikor fiát a párnák közt, sápadtan, pólyába bugyolált nyakkal, felpeckelt állal, gégecsővel látja. „Anyikám, ugye itt maradsz? Ugye nem halok meg?”

Utolsó szavak

Nyelni sem tud már, az orrán keresztül táplálják, folyékony étellel. Nyálkahártyái bedagadnak, kisebesednek, a gumicsövet alig lehet bevezetni az orrába. Felesége pépeket készít neki, szőlőlevet, madártejet, kávét, de az étkeztetés kínszenvedés. „Mindennap száz halál.”

A csontig lesoványodott, műtétek sebeitől gyötrődő Kosztolányi már felülni sem tud egyedül az ágyban, de még intézkedik, hogy hozzák be neki Arany János összes műveit és Shakespeare Hamletjét (az 1904-es kiadású angol változatot). Retteg a haláltól, de – ahogy agóniájának másik tanúja, Ascher Oszkár színész írja az „Utolsó szavak” című cikkében – végig megőrzi humorát és költői látásmódját. Amikor felesége azt kérdezi tőle, készíthet-e neki kevert port, Kosztolányi bólint, és felírja egy cédulára: „Levert volt, kapott egy kevert port”, amikor pedig felesége ki akarja cserélni a gézt a kanül alatt, azt üzeni: „gézcsókom”.

Félig ájult állapotban, a kórházi ágyon fekve írja segélykérő mondatait („Itt maradsz? Légy mellettem!” vagy „Úgy szeretlek, jaj, ne menj el!”), olykor csak egy-egy szót („Morfint!”). Néha egy-egy órára jobban lesz. „Felöltözöm, kimegyek a folyosóra, ott megragadom Arankát (ápolónő), átkarolom, s három szabályos lépés one steppet teszek vele.”

Amikor megtudja, hogy Karinthy Frigyesnek agydaganata van, két nap, két éjjel egyfolytában sír. „Szeretnék még öt-tíz évig élni. Jaj, csak hazamehetnék. Hiszel-e a szerelmünkben?” – kérdezi a feleségétől, s azt kéri tőle: „Majd írd meg, mennyit szenvedtem.”

Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án, egy keddi napon hal meg, délelőtt 11 órakor, az Új Szent János Kórház fertőző sebészeti osztályán, ötvenegy évesen. A rádió az ő halálhírével kezdi a déli híreket. „Kosztolányi Dezső, a kiváló költő, ma délelőtt tizenegy órakor hosszú szenvedés után meghalt.”

A cikk a Vasárnap családi magazin 2022. november 8-i számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen

Read More

Post Comment