Van Rozsnyón, a katolikus püspöki hivatalnak otthont adó palota egyik irodájában levő szekrény tetején összegöngyölítve egy különösen szép és ritka nagy méretű térkép. Ezt 1818-ban az a fiatalember készítette és örökítette meg rajta a püspökségnek a kis bányaváros fölötti erdeit, aki nem sokkal a Pesten megszerzett mérnöki oklevele után – kis lublói kitérővel – éppen Rozsnyón, Esterházy László grófnál, az akkori püspök uradalmában mint erdőmérnök kezdett el dolgozni. Majd hat évet töltött a gróf-püspök szolgálatában. A fiatal mérnök művészi érzékére vall a térkép alsó sarkában levő kis rajz, amelyen a repkénnyel díszített címert két kis puttó tartja. Mérnöki munkája mellett minden szabadidejét „a művészetnek áldozván, a magyar felföld regényes vidékeiben tanulmányozá a nagyszerű természetet” – írja róla nem sokkal a halála után a Magyar Képzőművészeti Társulat 1861–1862-es évkönyve. Ám az 1860 őszén bekövetkezett haláláig változatos, nélkülözésben és nagyon komoly szakmai sikerekben gazdag életutat járt be az 1791. szeptember 25-én, Lőcsén született Markó Károly.

A rozsnyói püspökségen töltött évei egy olyan városban zajlottak, ahol előtte és utána is majd kétszáz éven át az egyik legismertebb családnév volt a Markó, s így még ma is zavart kelt Rozsnyón a némiképpen tájékozottak körében is, hogy hová is sorolandó a sok helyi, jeles, a város határain túl is helyét megálló Markó között a festő Károly. Hogy a homály e téren még átláthatatlanabb legyen, a gömöri, rozsnyói múltat jól ismerő, sajnos túl korán eltávozott Tököly Gábor történész is elbizonytalanító módon emlékezik meg idősebb Markó Károly festőművészről a Ki kicsoda Rozsnyón című alapvető munkájában.

A magyar festészet egyik legjelentősebb alakjának ősei erdélyi székely birtokosok voltak. Károly édesapja, Markó András György Erdélyből került Lőcsére, ahol mérnökként dolgozott, és városi tanácsosként a város köztiszteletben álló polgárai közé tartozott.

A néhány művészettörténész előtt nem ismeretlen Markó Károly-féle térképet sikerült jó fotóssal lefényképeztetnem. Kis javításokra, restaurálásra szorul. Markó mester szülővárosában jelenleg működik egy színvonalas munkát végző papírrestaurátor műhely. Mily jó lenne, ha a rozsnyói püspöki hivatal illetékesei úgy döntenének, hogy oda viszik a térképet, és rábízzák a lőcsei mesterekre. Majd azt látnák jónak, hogy a rozsnyói püspöki palota szép könyvtárába kerüljön a megújult térkép, oda, ahol méltó helye lenne Esterházy László rozsnyóiakra hagyott 1600 kötetes könyvtára mellett.

Ugolino, a hálás diák

A két gróf – hol máshol – az Uffizi egyik termében ismerkedett össze. Mindkettő a festészetért rajongott, mindketten festegettek is, és hamar kiderült, hogy bizony van ott, Firenze közelében egy közös ismerősük. Mármint, hogy a helybéli Ugolino della Gherardesca gróf személyesen ismeri és rajong érte, a másik, Andrássy Dénes gróf meg azért tartja magához, művészlelkéhez közelállónak, mert annak idején sokat hallott róla édesapjától, Andrássy György gróftól. Az olasz földön sokfelé ismert és csodált festőművészről, Markó Károlyról, a Firenzében működő Accademia delle Arti Disegno tanáráról beszélgettek. Arról a mesterről, akiről az én finomlelkű regényhősöm még az előtt hallott atyjától, hogy megismerte élete párját, az egyszerű bécsi polgárlányt, Hablawetz Franciskát, és vele élete nagy részét a szerelmetes olasz tájakon töltötte. Mert hát, amikor az ifjú Markó elhagyta Rozsnyót, az ott álló püspöki hivatalt és annak erdőrengetegét, Pestre ment szerencsét próbálni, és ott, a műpártoló Budern báró nyitott házában az bizony rámosolygott… Itt olyan pártfogókra és támogatókra talált, mint Andrássy György gróf, meg a tehetséges festőgyerek segítésére mellé szegődő két Károlyi, István és György.

*

Firenzéből Antellába a Dávid-szobornak otthont adó Academia épületének egyik sarkától induló városi járattal lehet eljutni, nem egészen fél óra alatt. Talán nincs olyan ember, aki ne látott volna olasz filmet. S akkor abban szinte biztosan volt vidéki, vakolatlan templom, előtte egy kis tér, ahol álldogálva vagy üldögélve trécselt néhány helyi emberke. Hát ilyen kép tárult elém a firenzei autóbuszból kiszállva, és nem is volt előttem kétséges, hogy ezektől a jóemberektől kérek eligazítást, hogy megtaláljam a mester egykori lakhelyét. Az öregfiúk örömmel mutattak a templomtérről kivezető egyik utcácska felé: menjen csak, az vezet a Villa Lappeggihez. A tán két kilométernyi utat, amit Antella központjából tettem meg dombon fölfelé, a villáig végig gyönyörű szőlő- és olívaültetvények szegélyezték. Valódi, elragadó toszkán táj! Hogy Ugolino gróf milyen tanítványa volt Markó mesternek, jó festő vált-e belőle, nem tudom, de hogy nagyon szerette, tisztelte Markó padrét, más mellett mutatja az is, hogy az ő Villa Mondeggijük közelében elhanyagoltan álló, egykoron a Mediciek birtokolta Villa Lappeggit megvette és mestere, valamint annak családja rendelkezésére bocsátotta.

Amint az a készülő regény lapjain olvasható, az én olasz tájakba szerelmes, titokzatos grófi párom 1860 tavaszán meglátogatta a Markó családot az antellai dombok egyikén álló villában, Ugolino gróf kísérte őket. Nagy szerencséje volt Andrássy Dénesnek és nejének, Franciskának, hiszen ennek az évnek a késő őszén, hosszú szenvedés után, szívbajban elhunyt Markó Károly. A nagylelkű Ugolino della Gherardesca gróf még egyszer meghívta a Villa Lappeggibe a mi grófi párunkat. Akkor, amikor 1862-ben a villa árkádjai alatt emléktáblát helyezett el szeretett mestere emlékére.

Markó Károlyt Antellában, a falu központjától nem messze található, egészen különös kriptákkal beépített temető Szent Sebestyén-kápolnájában helyezték örök nyugalomra, nem felejtették el felírni a sírtáblájára, hogy magyarnak született, és nagy tájképfestő volt.

A braccianói várkapu

„Egy napfényes márciusi nap volt, délután három óra, amikor elindultunk Civittavecchiából. A tengerpart vidéke kezdetben egyhangúnak tűnt: dombra föl, dombról le. Kissé távolabb, elhagyva a tengerpartot lakatlan pusztaságon haladtunk át. A Campagna vidékén néhány hegyessapkás római pásztort láttunk. Ilyenkor állandóan arra gondoltam, mintha rablók közelednének hozzánk azzal a szándékkal, hogy elrabolják Dénes grófomat, és aztán később zsarolással magas váltságdíjat kérjenek érte. Esteledett és egyre kisebb esélyünk volt egy jó szálláshely fellelésére. Kissé megnyugodtam, amikor a távolban megláttam egy várkastély. Rövidesen kiderült, hogy az Odescalchi herceg háza az, ami a közeli tó fölé magasodik. Közelebb érve azt láttuk, hogy a várkapu zárva van, s így Dénesnek dörömbölnie kellett azon. Némi várakozás után előjött egy testes fickó, akinek elmondtuk: saját magunk és lovaink számára keresünk szállást. Nem mutatkozott nagyon készségesnek, és látni lehetett rajta, hogy úgy méreget minket, mint aki közben mérlegeli, méltók vagyunk-e arra, hogy ő, a mindenható (mert közben kiderült, a várúr éppen nincs otthon) megkönyörüljön rajtunk.”

Mi másra gondolhattam volna, amikor ilyen sorokat olvastam az én Dénes grófomról, mint hogy olyan ember volt, mint én? Hát a Franciska hitvese által leírtak egynémely dolgában mintha bizony igen… Merthogy azonmód (és nemegyszer) én is úgy indultam el a nagyvilágba, hogy se ezt, se azt be nem biztosítottam előre magamnak, és aztán vagy volt szerencsém, vagy nem. Na, egyedül csavarogva romantikus és kalandos az ilyenfajta megközelítése az ismeretlen, felfedezésre váró világnak, de egy törékeny asszonykával? Azzal kóborolni a még oly szép világban ide-oda és nem gondolni a kényelmes szállásra – hát nem igazán dicséretre méltó dolog. De egy művészlélekről volt szó azokban a pillanatokban is, akit nyilván elkápráztatott (megmondhatói vagyunk, kik arra jártunk: kit nem?) a Róma fölötti, enyhén dombos táj, a braccanói szelíd tó látványa, ami fölött ott terpeszkedett – büszkélkedett az Odescalchiak várkastélya. Hát már miért ne fogadták volna ott be, ha még oly hívatlanul, a bejelentkezést is elmulasztva érkező vándorokat? Hiszen egy Andrássy grófról és az ő nejéről volt szó, ők kopogtattak bebocsátásért esedezve. Mintha ebben a pazar erődítmény-otthonban nem lett volna elég hely két (leginkább persze csak önmagával elfoglalt) nemes lelkű ember számára. Egészen biztos, hogy kellett legyen, ahol fáradt testüket kinyújtóztathassák, fejüket álomra hajthassák. Sőt, akár ezt megelőzően még kimenjenek (miért ne?) a várkastélynak arra a magas falára, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott az alatta elterülő tóra. Hogy már késő este lehetett, s akár koromsötét is, ami gátja lehetett minden látványnak? És ha nem? Ha az éjjeli égbolt milliónyi csillaga tükröződött annak a tónak a vizében, amelynek az imént még a nádas borította partján üldögéltek?

Megfürödtem, úsztam egyet abban a tóban, de mivel az élmény habzsolása miatt az ivóvízről is elfeledkeztem, sietősre kellett vennem sétámat, hogy jó ivóhelyet találjak. A várkapuval szembeni kis kocsmát választottam, ahol oly sokáig csillapítottam szomjamat, hogy csak néhány perccel a záróra előtt kértem bebocsátást a várkastély múzeumába. Aztán meg rohanás a bejárható termeken át, mert lehet, hogy utánam jönnek, rám kiabálnak: záróra, fiatalember, jöjjön holnap! – ahogyan az mifelénk szokás, ha ilyen szorult helyzetbe lavírozza magát a jóember. De nem, itt nem: senki nem kívánta megzavarni sem a gyorsléptű vártúrámat, de még a magas várfalakon való bámészkodást sem.

Pedig akár mondhatta volna valamelyik utánam loholó fiatal a pénztárból, mert föl voltam készülve a válasszal: Scuzi per favore! – elnézést kérek, tessék csak elküldeni, úgyis visszajövök! Mert ezt a választ már akkor kitaláltam magamnak, amikor egyszer az örök városban rossz vonatra szállva a tengerparti Santa Severa váránál kötöttem ki, és hosszú percekig hittem, hogy az én rejtőzködő grófi párom egykori menedékénél vagyok. Meg hiába kérdeztem, hogy: dove? – hol van?, ott volt… De nem, az nem az Odescalchiak braccianói várkastélya volt az. Ám annak a várnak a tövében, vele szemben, a tengervízben üldögélve, a magas, sok száz éves, hullámok nyaldosta várat csodálva született meg a vándorban az örök válasz: nem baj, majd legközelebb.

Szöveg, kép Ambrus Ferenc