Vágjunk bele közvetlenül! Lang úr, miért tartotta fontosnak, hogy ön tárja az olvasó elé ezt a sokak által gyakran elleplezett és ezért kevéssé értett történelmi problematikát?

Lassan huszonöt éve foglalkozom a szlovákiai holokauszt hátterével és történelmével. És kutatom is az államfőként Jozef Tiso vezette szlovák államnak a náci éra politikájához igazodó antiszemita cselekvését. Beleértve azokat a területeket, amelyek az I. bécsi döntés után átkerültek a magyar fennhatóság alá. A szlovák történelemírást ezek a vonatkozások kevésbé foglalkoztatják. Vélhetően azért, mert kevés az olyan szlovák történész, aki a magyar nyelvű dokumentumok szövegét kutatni és szakmailag értelmezni tudja.

Történelmi vizsgálódásainak témájában önnek ez már az ötödik kötete.

Igen, és a lényegének kiindulópontja az a meglátás volt, hogy mind az akkori Szlovákiában, mind a Magyarországon alkalmazott zsidóellenes törvénykezésről, a korabeli történelmi tényekről a két ország széles körű közvéleménye valóban keveset tud. Beleértve az itteni magyarságot, illetőleg a Magyarországon élő szlovák kisebbséget. Ebből fakadóan nagy az általános tájékozatlanság, elégtelen a vészkorszak cselekményeinek objektív értékelése, ami így az egyik forrása lehet az előítéletességnek is. Egy ilyen előnytelen helyzetben sokat javíthat a tényirodalom. A két szomszédos ország mértékadó történészeivel egyetértésben felmerült az a gondolat, hogy az 1938–1945 közötti évek Szlovákiájáról szülessen a magyar olvasóközönség számára egy, a jelzett éveket reálisan tárgyaló és korabeli levéltári dokumentumokat is tartalmazó kötet. Az azonos időszakban Magyarországon történtekről pedig egy szlovák nyelvű kötet. Alapjában véve így jött létre ez a közös szándék, mert a nácizmushoz csatlósokként viszonyuló országokban mindazokat a történéseket, amelyek a zsidókat a vészkorszak alatt érték, nem lehet egymástól elszigetelten kezelni.

A saját meghatározása szerint az ön legújabb kötete monográfia, bár a téma iránt érdeklődők részére közérthetően megírt történelemkönyvnek is mondható.

A tárgyilagosság elveit betartva ezt a kötetet valóban a nagyközönségnek szántam. A történész szakma ugyanis tisztában van a téma komolyságával, és a különböző kutatási területeknek megfelelően foglalkozik vele. Feltéve, ha foglalkozik, fűzöm hozzá! Az én célom egy átfogó és közérthető áttekintést nyújtó munka megírása volt.

Nyilván azért is, hogy a köztudatban egy teljesebb fogalom alakulhasson ki arról: miből ered, mi táplálta a szóban forgó korszak elvadult antiszemitizmusát Szlovákiában.

A levéltári dokumentumok terjedelmes anyagát kutatva arra a megállapításra jutottam, hogy a történtek egyik döntő hajtóereje az árjásítás, tehát a tulajdon- és vagyonszerzés zsigeri vágya volt. Ennek gyökerei pedig egészen a 19. század derekáig vezethetők vissza. Amikor is az úgynevezett felvilágosult szlovák írók alkotta kép szerint a gazdag zsidó főként kocsmai itatással kicsikarta a nélkülöző szlovák ember zsebéből annak nehezen összekuporgatott pénzét. Ebből a felfogásmódból is eredt aztán az a kapzsi gyűlölködés, ami az úgynevezett gazdasági antiszemitizmust táplálta. Amikor a zsidókat először az ellenük hozott törvényekkel megfosztották polgári jogaiktól – hogy utána a tulajdonukból is kiforgassák őket. Az így nincstelenné tett zsidók szociális problémáit – az elhíresült német Endlösung mintájára – Szlovákiában az államvezetés a „kiköltöztetéssel” kívánta rendezni, ami a zsidóság deportálását jelentette. De maradt ebből a vagyonszerzési dühből 1945 utánra is, amikor Nagytapolcsányban, Nagysurányban, Érsekújvárban, Dunaszerdahelyen, Komáromban és másutt is pogromok és erőszak várta a holokausztot túlélt hazatérőket. Abban a megváltozott valóságban viszont már azért, mert aki előzőleg – úgymond – „jogosan” jutott árjásított vagyonhoz, most a tényleges tulajdonossal szemben erőnek erejevél meg is akarta azt tartani. Az antiszemitizmus és a bosszú eseményeiről gazdagon tanúskodnak a korabeli levéltári iratok, az akkori időkből származó hiteles rendőrségi jelentések.

Az ön szülei, Lang úr, a holokausztban pusztultak el.

Az édesapám 1943 februárjában munkaszolgálatosként, az édesanyám 1945-ben Ravensbrückben.

Lehet így a zsidóságot ért kegyetlen sorsról elfogulatlanul, a távolságtartás tárgyilagosságával könyvet írni?

Ez nagyon fontos kérdés. Tudom, miről van szó. És a problémakör gondos irattári tanulmányozása, a téma boncolgatása, majd a megírása közben egy csomó érzelmet hoz a felszínre. Az embernek ezért különösképpen ügyelni kell arra, hogy a merő tényekhez ragaszkodva tárgyilagos maradjon. Ha képes erre a távolságtartásra, akkor, szerintem, éppen a történelmi érintettség révén szükséges is foglalkoznia azzal az inkriminált korszakkal.

Ön sokat mérlegel, keresi a szavakat, ha a zsidóüldözésről vagy a saját zsidóságáról ír?

Itt nem csupán a kifejezésekről, a puszta szavakról van szó. Hanem arról, hogy valaki milyen indítékkal írja meg a hosszabb-rövidebb munkáit; objektív szándékkal keresi-e a témába vágó történések korabeli hátterének mozgatórugóit. És az időközben eltelt évtizedek szakirodalmának ismeretében szerzőként megfelelőképp tájékozott-e választott témájában, hiszen csak úgy képes megtalálni a határozott választóvonalat az egyéni érzelmei és a tagadhatatlan tények valósága között. Egyszóval nem szabad engedni az emóciók felülkerekedésének.

Szavakban is elmondható, hogy milyen érzés gondolatokban visszatérni, lényegében beleélni magát azokba az embertelen időkbe?

A mi családunkban azok a vészterhes évek sok halált hozó áldozatot követeltek. A rokonság körében erről már gyerekkoromban annyi keserűen őszinte történetet hallottam, hogy a tágabb vonatkozásokban is rengeteg párhuzamot találok a családban már 70-75 éve elmondottak, illetőleg most a levéltári dokumentumokból meríthető ismeretek között. Szakmai kutatásaimat nézve ez a két ismeretanyag nem befolyásolja, hanem az akkori idők társadalmi-politikai helyzetét, az abból adódó események borzalmait elemezve kölcsönösen igazolja egymást.

Ön számára szerepvállalást vagy adósságtörlesztést jelentett a lelketlen szlovákiai zsidóüldözés témáját annak részleteiben kutatni és okulásul a nyilvánosság elé tárni?

Erre azt mondhatom, hogy azt a fájó és mérhetetlenül nagy adósságot már sohasem lehet törleszteni. Érinteni igen, őszintén foglalkozni vele pedig kötelesség, de törleszteni lehetetlenség. Az én dolgom ezért annyi, hogy gazdagítsam a téma reális szemléletű ismeretterjesztő irodalmát. Okulásul a mának. Ahogy szerepvállalást sem érzek, hanem kitartó elkötelezettséget. Amit az is ösztönöz, hogy a háború után, akkoriban holokausztárvaként kapott amerikai élelmiszer-támogatások csomagjaiban, hét-nyolc évesen, a mesekönyvek mellett már ilyen témájú és a történteket egyszerűen megvilágító kiadványokat is találtam. Emlékül a mai napig őrzöm őket.

Szlovákia a Tiso-állam akkori országhatárainak értelmében 1942. március 20-tól 1942. október 25-éig közel 60 ezer zsidót deportált. A fasizmus tényének, a holokauszt valóságának tudatában miért nem lehet, miért nem szabad 80 esztendő elteltével sem kibújni a történelmi felelősség terhe alól?

Megpróbálok válaszolni erre. A valós tényeket nem ismerő vagy nem megismerni akarók tábora szerint mi rendes fiúk voltunk, mi nem tettünk semmi rosszat, mindenért a németek felelősek. Azt valóban látni kell, hogy a német befolyás itt – ahogyan Magyarországon is – különböző formában és mértékben jelen volt. Viszont az Endlösung, tehát a végleges megoldás fogalma és célja mindenütt ugyanazt jelentette. Szlovákiát említve pedig úgy látom, hogy itt a szóban forgó kérdéshez való közéleti hozzáállás alakulásának mikéntje elsősorban a katolikus egyházon múlik. Hiszen 1938 után az akkori Szlovákia államfője egy katolikus pap volt. Ettől a Vatikán sem volt elragadtatva, nem adta ehhez a beleegyezését sem; Tiso pedig nem hallgatott a Vatikán intelmeire, hogy pap lévén mondjon le, ne vállalja ezt a tisztséget. Azóta viszont a katolikus egyház egy érdemleges lépést sem tett, hogy morális felelősséget vállaljon, és bevallja, hogy a háborús szlovák állam élén az egyik báránya bizony a cselekedeteiben eltévedt. Tavaly szeptemberben a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének nevében én üdvözölhettem Pozsonyban Ferenc pápát. Ő akkor mondott egy burkolt mondatot. Hogy voltak sokan, akik Istenre hivatkoztak, de ők akkor nem voltak az Istennel. Ez vonatkozhat Tisóra is, de így ezt sem Ferenc pápa, sem az elődei nem mondták ki. Pedig a megoldás nyitja ebben rejlik. Azt kevés kijelenteni, hogy a zsidók a mi idősebb hitbéli testvéreink. És hogy párbeszédet, vallásközi vitát folytatunk. Én a tények tudatában nem látom a teológiai viták értelmét.

A zsidóüldözésről, az 1945 előtti fasiszta szlovák államról folyó közbeszéd felszínes mennyiségéről, Szlovákiában is itt – lenne – az ideje áttérni a múlt feldolgozásának minőségére és mennyiségére?

Igen, hiszen azóta évtizedeket haladt előre a világ. Viszont a lényeg egyenesen még sohasem volt kimondva. Az, hogy Jozef Tisónak az államfői poszton ugyan kijárt a természetes tisztelet, ám az ő szavait nem csak államfőként hallgatták az emberek. A javarészt vallásos szlovák népesség elsősorban papként hallgatta és tisztelte őt. És hát amit a pap mond, azt nemigen illendő kétségbe vonni…

Ami tény, hogy nálunk valóban késik az őszinte kérdésfelvetések ideje, a történtek társadalmi végiggondolásának igénye.

Nem tudom, hogy össztársadalmi szinten egyáltalán megjelenik-e itt egy ilyen igény. Például Németországban rögtön a háború után lezajlott egy céltudatos denacifikációs folyamat. Szlovákiában a kommunista párt akkori vezetése más utat választott, és az úgynevezett „kis ludákokat” átmentette a kommunista pártba. Egyébként Magyarországon Rákosiék a „kis nyilasokkal” jártak el hasonló módon.

Az ön új könyvében több helyütt szó esik a szlovenszkói Magyar Párt elnökéről, Esterházy Jánosról is. Mi, szlovákiai magyarok – ennyi év elteltével – már tisztában vagyunk az ő politikusi tevékenységével?

Esterházy János politikusi pályáját kutatva abból indulok ki, hogy regionális politikusként megfontolt férfi volt. Mérlegelni tudta a tetteit, és a véleményét jó diplomataként tudta kifejezni. Viszont nem én vagyok hivatott arra, hogy az ő személyét, egész politikusi szerepét és pályáját teljeskörűen értékeljem. Én főként a szlovák parlamentben végzett képviselői munkásságát kutattam. Annak alapján a könyvemben is tárgyilagos vitában állok vele abban, hogy a parlamenti szavazások jegyzőkönyveinek hiteles tanúsága szerint valóban zsidómentő tevékenységet folytatott-e.

Például azt a régi dilemmát illetően, hogy hogyan szavazott 1942. május 15-én, a szlovákiai zsidók „kiköltöztetéséről” szóló törvény meghozatalakor?

A szavazás előtti napon egy privát beszélgetésben, az indokait is felhozva, jelezte Sokol házelnöknek, hogy nem fogja megszavazni a törvényt. Másnap a gróf úr jelen volt az ülésteremben, a törvénytervezet vitájában nem szólalt fel, így hát nem is ellenezte azt a plénum előtt. Az akklamációs szavazás alatt sem szavazott ellene, igaz, mellette sem, ahogy nem is tartózkodott, hanem karba tett kézzel ülve maradt, és nem szavazott. Ez tehát a már sok vitát kavart nyolcvan évvel ezelőtti szavazás szűkszavú története.