Az emberek számára természetes, hogy a negatív emlékeket és félelmeket igyekeznek kitörölni, az óévben hagyják, és egyszerűen inkább elfelejtik őket. A remény, hogy az új év jobb lesz, mint az előző, olyan erős, hogy hatására általában háttérbe szorul a hosszabb távú, szélesebb körű ítélőképesség, és nem tudjuk megválaszolni a kérdést: társadalmunk mára milyen állapotba fejlődött? Szlovákia mintegy 30 évvel ezelőtt kezdte el írni saját modern történelmét. Az ilyen jellegű értékelések azonban mindig relatívak, az ezekből levont következtetések pedig még inkább azok.

De mégis. Bátorkodom felidézni egy esetet vagy inkább egy rövid, de számomra nagyon tanulságos beszélgetés emlékét több mint húsz évvel ezelőttről, amikor külföldön tanultam és dolgoztam. Ez a beszélgetés azután hangzott el, hogy egy ázsiai bisztróban elfogyasztott étel után a kórházban kötöttem ki infúzióval. Egészen addig az angol „food poisoning” (ételmérgezés) kifejezést egy kis túlzással és óvatosan kezeltem. „Szia, hogy vagy?” – kérdezte az akkori főnököm másnap. Máskor úgy reagáltam volna, ahogy mindenki elvárja, de abban a pillanatban teljesen autentikus voltam: „Annyira rosszul vagyok, hogy úgy vélem, ennél rosszabb már nem lehet.” Gyakran felidézem a válaszát, amelyet széles, kedves, élettapasztalattal és megértéssel teli mosolya kísért: „Hidd el, lehet!” Bármennyire is kevéssé empatikusan hangzott, ez egy olyan igazság volt, amitől paradox módon jobban éreztem magam. Nézzünk szembe a tényekkel!

Hányszor feltettük már magunknak a kérdést a szlovákiai társadalmi és politikai élet kapcsán: „Lehet ennél rosszabb?” Valljuk be azt is, hányszor mondtuk már magunknak: „Rosszabb már nem lehet.”

Amikor az ételmérgezésre gondolok, azon tűnődöm, vajon milyen mértékben mérgezte meg a szlovák társadalmat az elmúlt években olyan emberek uralma, akiknek soha nem lett volna szabad a közéletben felbukkanniuk. A politikai epizódok már egyáltalán nem nevetségesek – és most nem csak az elmúlt év mellékeseményeire gondolok.

A tavalyi év a lehető legbizarabbul ért véget: annál bizarabb színjátékot, mint ami a parlamentben játszódott le és a kormány menesztésével végződött, valószínűleg még a legkreatívabb tragikomédia-író sem talált volna ki. Az a jelenet, amelyben a pénzügyminiszter kitépi a benyújtott lemondólevelét az elnöki palota helyettesének kezéből, nem szorul kommentárra. Nevessünk vagy sírjunk? Tessék választani!

Az egyik lehetőség: a remény, hogy ez volt az a mélypont, melyről elrugaszkodva végre jobb idők felé haladunk. A másik lehetőség: lehet ez még rosszabb is – de ehhez, sajnos, már hozzászokhattunk.