Vasárnap délután aztán megtudtuk, a kolozsvári születésű gondolkodó elhunyt, így „evvel” a jegyzettel szeretném szerényen jelezni, részemről mily‘ nagyra tartottam mindig is azt az erőfeszítést és habitust, amellyel az utolsó pillanatig küzdött a társadalmi/politikai méltatlanságok ellen.

A mondott esszét december 26- án publikálta a Mérce, „Öt tanács a hazának” címmel. TGM utolsó (jó)tanácsait most nem sorolom fel egyesével, akit érdekel, úgyis szemügyre veszi a tekintélyes méretű és tartalmú cikket. Ugyanakkor a hazának adott második számú útmutatásban van egy olyan szál, amelyen szlovákiai magyar pozícióból különösen érdemes elgondolkodni. A gondolatmenet így kezdődik: ha a haza „tekintélyt, eligazítást keres, akkor ne a többségek kialakításának szakembereire”, a „választások győzteseire” hallgasson! Ezzel szemben „figyeljen az önmagukat létrehozó (nem képviseleti-fölhalmazott, törvényalkotó) szerkezetek diszkurzív működésére.” Ez még így túl elméletinek tűnik (habár nem az), ám a konkrét példák mindjárt eligazítanak bennünket. Kik lehetnek az önigazgatás, a részvételiség és a szenvedésmentesebb élet alakítói? TGM szerint ilyenek lehetnek a bíróságok vagy a „a céhes és céhen kívüli művészet, tudomány, filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek, köztük is a szociális, védelmi, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő (beleértve mind az etnikai, mind a nemi, mind a politikai kisebbségvédő), környezetvédő – törvényhozási választásoktól idegen – csoportok.” Meglátása szerint ezek „alternatív tekintélyképző elemek”, történeti súlyuk pedig annál is inkább jelentős, mivel létük forrása „az 1945 utáni antifasiszta konszenzus”.

Legyen itt elég csak annyi, hogy ebben a keretben a „kisebbségi” lét úgy jelenik meg, mint amely lényegileg tud hozzájárulni az emberi szenvedés, az egymás iránti (kulturálisan és politikailag beágyazott) gyűlölet csökkentése, ill. a posztfasizmusba ájult politikák ellen. Ez bizony szuperképesség! Magyarán, a kisebbségi tapasztalat igencsak tud tenni azért, hogy életünk mentes legyen az olyasmiktől, mint a fasizmus, egyúttal éltetni, sőt fejleszteni tudja azt a demokratikus kócerájt, amely 1989-ben létrejött.

Vajon mihez tudott és tud hozzájárulni e téren a szlovákiai magyar társadalom? A „többség” és a „győztesek” bűvöletében él, vagy megpróbálja másfajta módon kicsiholni magából a jobb életet? Az erre való törekvésre – szerencsére – vannak példák. Hívószóként a múltból említsük meg most a Fábry Zoltán-i „vox humana”-t, vagy idézzük fel, hogy ha talán nem is kritikus tömegben, de szép számban jöttek létre (esetleg keltek új életre) 1989 óta olyan szervezetek, amelyek távol tartják maguktól a „többség” bűvkörét, s önmaguk által azok, akik – nem pedig azért, mert egy „győztes” csillagszórója mellé kéredzkedtek, vagy – rosszabb esetben – oda vágyakoztak, netán ők maguk akartak volna lenni a parancsoló „többség”.

Ami pedig a szlovákiai magyar politikát illeti, azért szenvedhet-e végelgyengülésben, mert kiveszett belőle valami fontos? Valami olyasmi, amely a rendszerváltáskor még megvolt. S hogy egy ideje inkább főleg a „többséggel” és a „győztesekkel” foglalkozik?

Egy szó mint száz: TGM egyike volt azoknak, akik a legfinomabb módon és legmélyebben érzékelték térségünk gondjait. Szerencsénkre sokat írt nekünk, vihetjük, fűzhetjük tovább ezeket a szövegeket, amíg csak módunk van rá.