Az úgy volt, hogy a szomszédom hozatott a kertje végébe egy jó kocsinyi trágyát. Ez így megy mostanában.
Trágyázni késő ősszel kell, amikor a földbe már belemartak a talaj menti fagyok, s ettől a föld darabossá, kelletlenné, rögössé válik; álmában valami kalandra vágyakozva hirtelen meglepi az ember, s nyakon dobja egy lapát trágyával.

Kiderült, szomszédnak túl sok maradt a jóból. Jószomszédi viszonyunkat jellemzi, hogy felajánlotta a maradékát, vigyek magamnak kedvemre.
Némi utánajárás, kutakodás árán megtanultam, hogy valamennyi trágyaféle közül a legrégebben alkalmazott és ma is a legfontosabb mindenek között az istállótrágya.
Ez most a téma.

A trágyának – amit az állati alomból kevernek össze – értéke van, az pedig sok mindenféle biológiai hatástól is függ. Az én trágyámra nézve arra gondoltam, hogy minél jobban keveredett az istálló szajrajtjával, s ennélfogva minél több növényi táplálékot tartalmazott, annál jobban tetszhet a földben a növényeimnek. Éreztem, a növények ott, a veteményesemben mindennél jobban imádják az ilyesmit, ez minden, amiről egy növény ábrándozhat… na jó, az eső kivételével, mert az sem semmi.

Mégis, kérdeztem hitetlenkedve, mégis… mennyi trágyát vihetek el? Mire a szomszéd szeme fennakadt, s telve szenvedéllyel, olyan hangsúllyal, amit immár ritkán tapasztalok meg, szinte kipréselte a fogai között, átéléssel, már-már transzba esve:
Ez álomtrágya.
Ezt a trágyát, ami a kertjeink végében próbálta átaludni az őszt és a telet, a tankönyvekben tanítják.
A gazdák kéjes álma.
A természet metafizikája.
Kétéves – bólogatott teljes átéléssel a szomszéd –, megérett, tocsogós, minden benne van, egy komplett Mengyelejev-táblázat.

Az ilyesmi mindig felvidít. Észrevettem mostanában, hogy a szőgyéni sógornak micsoda csodák teremnek a kertjében. Van ott bő termésű fügefa, cigánycseresznye,  barack, amit csak a jómódra vágyó szemek akarnak. Kicsit hátrább a kertjében, pont a tucatnyi méhcsalád vár-kaptára előtt döbbenten bámultam, hogy a sógor suttyomban  nemesített egy törpealmafa-fajt, mert sűrűn ültetett kis almafácskáin döbbenetes nagyságú, érett piros almák csüngtek, roskadásig! Aztán kiderült, hogy a paradicsom-veteményesében ólálkodtam, s az almák valójában fájintos paradicsomlabdák voltak. Csak azért fejlődhettek ekkorára, mert a szemes sógor dögös cuvée-t kreált a veteményesének a nyulai, a csirkéi meg a kacsái trágyájából.

Nekem – nem bűzlögetésként mondom – a sors remek marhatrágyát juttatott. Ez köztudomásúan valamivel lejjebb áll ranglétrán, mint a baromfitrágya. A marhatrágya őrnagy. A sógor baromfitrágyája legalább ezredes.

Az első tapasztalat az ember életében, amikor trágyával találkozik, vitathatatlanul a trágya szaga, illetve illata. Hangulatos, romantikus ez az illat, mondhatnánk.
A fater mesélte, hogy a családunk anno is jómódban élt, s még a háború előtt az egyik vidékre látogató pesti rokont kivitték kocsikázni a földekre. Az úriasszony érdeklődve rákérdezett, hogy ott, a földeken, micsoda az, hogy hívják azt a dolgot, ami ilyen  romantikus illatot áraszt. Az elvadult kocsis meg beszólt neki, hogy kérem, az ott lószar…. meg marhaszar, aztat érzi romantikusnak…

Néztem, ahogy gőzölgött az érett trágya, miközben lapátoltam a talicskába. Belül már nem volt darabos, inkább barnás sárra emlékeztetett. Közben régi, elfeledett mozdulatokkal kötöttem újra barátságot, belül ujjongva figyeltem, ahogy rálépve az ásómra mélyen behatolhatok a trágya legmélyébe. Nagy, döbrögi trágyahantokat pottyantottam a talicskába. Tucatszor fordultam, s éreztem az elpuhult izmaimban, hogy az izomláz hamarosan beköszönt.
Nem szoktam a szántást, de ez a munka kifejezetten jólesett.
Trágyázni. Gumicsizmában. Ősszel.
A trágyát abba az ágyásba raktam, ahol azelőtt a fater ezernyi szirmú, illatú és színű rózsái pipiskedtek, s ott voltam velük a háttérben én is, aki mellett az évek folyamán szabályosan elvadultak, csipkerózsikás töviserdővé változtak… mígnem úgy döntöttem, hogy kivágom őket, s a helyére paradicsomot ültetek.

Az ásás kemény fizikai munka. Hasznos. Közben talán a légzés a legfontosabb.
Nem illő kapkodni, mert az ásás bizony megviseli a testet. Komótos ritmusban, megfelelő ütemben kell ásni, ha az ember nagyobb parcellával tervez. Rövidre vágva, mélyen benyúlva a földbe, beleharapni, fordítani a rögön, belekötni, s közben be, ki, be, ki lélegezni. Figyelni a szív ritmusára, megbűvölten tudatosítani, hogy a szívünk a központ, még így is, a trágya ásása közben is, ahogy megtalálja az izmokkal, a tüdővel és a többi szervvel a szimbiózist…. Eközben dolgozni, ásni, forgatni a trágyát tovább…

Jó látni a munka gyümölcsét. Jó nézni a megművelt földet.
Ugyanilyen különös, de határozottan jó érzés a cselekvés, a törődés.
A trágyázás a türelemre tanít, a túlélésre, a jövőbe vetett hit alapjaira: elhinni és tudni, hogy eljön a tavasz, amikor a tél elmúlik, vele a mostani jelennel. Hogy tavasszal majd kimegyünk a piacra az asszonnyal, s a kofákkal paradicsompalántákra alkuszunk.
A tervünk az, hogy megduplázzuk a paradicsomveteményesünket. Legalább húsz, de akár huszonöt paradicsompalántát ültetünk az asszonnyal, sűrűn, mindenféle fajtából, amire csak a kofa rábeszél. Arra azért ügyelünk, hogy jó húsos, zamatos, csurranó levű termésünk legyen – ám mielőtt még idáig eljutnánk, legnagyobb gyönyörűségünkre minden-féle kampókkal, elegáns kötözési megoldásokkal dolgozunk, hogy a paradicsom kacsai megkapaszkodjanak, s legyen terük a bőségre. Határozottan feltörünk, szintet lépünk, mert legalább négy, de az is lehet, hogy öt koktélparadicsomot is ültetünk.

A trágya az alap, hogy a tervünk sikerüljön. Hiszem, hogy a paradicsomunk imádni fogja, nagyokat harap majd a földből, s őrjöngve terem.
Kimenni a kertbe nyár derekán, leszakítani egy bordóvörösre érett, húsos, zamatos, csurranó paradicsomot, ott, helyben, azonnal beleharapni – az élet esszenciája.
Az aprócska, pingponglabda nagyságú paradicsomszemek a privát kedvenceim, azok, amelyek csont nélkül beférnek a számba. Csak roppannak egyet, ahogy beléjük harapok, élvezem, ahogy a szám megtelik az ízorgiával.

Már csak ezért a látomásért is megérte a munka, de a trágyázás mint élmény önmagában is első osztályú.
Legalább egy vezérezredes.