Távolugrás, versenyfutás, tenisz, vasgolyó távolba lökése. Csupa olyan dolog, amit én nem tudtam, nem tudok és soha nem is fogok tudni (de hát szűk körben zajlott). A mai napig emlegetjük ezt az olimpiát. Nemcsak azért, mert a férjem sportolói talentumának köszönhetően megnyertük, amit egy papundekliből kivágott, kis kezek által dekorált „aranyérem” bizonyít, hanem azért is, mert ha összejövünk, mindig elhangzik, hogy milyen jókat nevettek rajtam. Ez így igaz. Nem zavart, hiszen tudtam, hogy a versenysport nem az én területem. Sőt, nekem is vicces volt, ahogy ott ügyetlenkedek.

Később egyik barátunk amerikai kiküldetésbe ment a családjával. Be akarta íratni a gyerekét az iskolai énekkarba. A karvezető még meg sem hallgatta a gyereket, de illedelmes mondatokba csomagolva elmondta, hogy abba az énekkarba csak tehetségesek járhatnak. Aztán csak csodálkozott a gyerek énektudásán és idehaza szerzett zenei műveltségén. De a barátaink is csodálkoztak, amikor sor került az első iskolai fellépésre. Olyan hamis éneklést még sosem hallottunk, mondták. Közben a szülők visongtak a gyermekeik teljesítménye kapcsán érzett gyönyörűségtől. De ami a legjobban meglepte a barátaimat, hogy a karvezető, aki az ő gyereküktől úgy ódzkodott, ezek után még nyilvánosan meg is dicsérte a kórust a csodálatos éneklésért.

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy bár a képességek fejleszthetők, van egy határ, amit nem tud túllépni az, aki nem tehetséges. S én hatalmas szemfényvesztésnek tartom, ha abban a hitben ringatnak valakit, aki maga nem képes felmérni a képességeit, hogy ő jó az adott területen. Az pedig, amikor az ilyen embereknek még nyilvános teret is adnak, nemcsak a képmutatás mintapéldája, hanem számtalan negatív következményt maga után vonó jelenség. Mit érezhet, mire gondolhat például egy csodálatosan éneklő gyermek, amikor a hamisan éneklőt ugyanolyan dicséretben részesítik, mint őt, miközben nagyon jól tudja, hogy a jó éneklés nem egy vélemény, hanem bizonyos objektív kritériumoknak megfelelő teljesítmény? Ugyanolyan, mint a foci, ahol a gólok nem vélemények, hanem tények. A kritériumok persze megváltoztathatók, de hova vezet egy ilyen út? Hova vezet a tehetség és a tehetségtelenség, a teljesítmény és a teljesítményhiány összemosása, elsumákolása? Milyen hamis egyenlőséghez?

S minek, kinek kell lenni ahhoz, hogy az önmagam félreismeréséből fakadó, saját képességeimet ignoráló vágyamat (téveszmémet?) – például, hogy korcsolyatehetség hiányában jégkirálynő akarok lenni – felkarolják és teljesítsék? Az én másságom, hogy magyar vagyok Szlovákiában, elegendő ok arra, hogy ha ez lenne a vágyam, az én „áriám” nyisson meg akár csak egy hazai, nem is nemzetközi dalversenyt? Vagy én végezzem a kezdő vágást egy operációnál?

Emlékszem a nem is olyan régi kijelentésekre, hogy „ne akarj kitűnni a tömegből”, meg „mindenki pótolható”. Ezt mindig utáltam, főleg mert olyanok mondták, akik semmivel sem tudtak kitűnni, semmiben sem voltak tehetségesek. Ezzel a hamis szöveggel akarták magukkal egyenlővé tenni azokat, akikre képességeik, tehetségük miatt irigykedtek. De az is elszomorító, ha azokat hagyjuk kitűnni, akiknek az adott területen nincs mivel büszkélkedniük.