A davosi Világgazdasági Fórum kezdete előtt az Oxfam globális szegénység ellen harcoló civil szervezet közzétett egy tanulmányt a globális vagyoneloszlásról, mely kimutatta, hogy mekkora mítosz az ún. „trickle-down economics”, azaz leszivárgó gazdaság. Minden ígéret ellenére a leggazdagabbaknak és a nagy társaságoknak nyújtott adókedvezmények nem vezettek a vagyon folyamatos leszivárgásához az alsóbb osztályokhoz, hanem ellenkezőleg, a vagyon a szegényebb rétegektől (a középosztály is ebbe a kategóriába tartozik) szépen felszivárgott a világlakosság leggazdagabb 1 százalékához. Ez az 1 százalék az egész világ vagyonának a 45 százalékát birtokolja, míg a populáció alsó 50 százaléka a világon található vagyon 0,75 százalékát birtokolja.

A földi javak ilyen eloszlása ellen folyamatosan folytak harcok az emberiség rövid történelme során. Ha a szabályozások hiánya miatt a vagyon egyre kevesebb család és társaság birtokában összpontosul, akkor ezen entitások befolyása is megnő. És ha már van pénz és befolyás, akkor lobbizáson keresztül, ami nem más, mint legális korrupció, elő lehet írni a törvényhozóknak, hogy milyen törvényeket és törvénymódosításokat fogadjanak el. Szépen lassan magánosítják az államot, az igazságszolgáltatást. Lépésről lépésre eltörlik a demokrácia alappilléreit.

Az utóbbi évtizedek adómentessége és globalizációja kialakított egy globális milliárdos osztályt, amelyik életstílusa a hajdani királyokéhoz hasonlít. Vagyonuk által egyenlőbbek az egyenlőknél. Olyan törvényeket követelnek a törvényhozóktól, akiknek kampányaikat pénzelték, amelyek üzleti érdekeiknek fognak megfelelni. És ezt persze nemzetközileg. A világ országait egymáshoz bilincselő szabadkereskedelmi megállapodások felszínesen nézve ugyan arra lettek létrehozva, hogy a lakosság előnyét szolgálják, de valójában ezek a megállapodások nem szolgálják sem az ország, sem a lakosság érdekeit, hanem csak a nagy társaságok és tulajdonosaik nyereségeit. Ez legjobban a szinte minden szabadkereskedelmi megállapodásban elhelyezett beruházók és államok közötti vitarendezésről szóló kikötéseken látszik. Első ránézésre jól hangzik, hisz a befektetők és az államok között kialakulhatnak problémák, amiket meg kell oldani. De azáltal, hogy ezeket a megállapodásokat maguk a társaságok állították össze, a felmerülő vitákat nem csak a nemzeti bíróságok előtt kell rendezni, hanem döntőbíróság előtt is lehet, sőt néha muszáj. Ráadásul a döntésük felülírja az állami törvények által előírt szabályokat. Így történnek azok az esetek, ahol államok megállítottak vagy nem is engedélyeztek toxikus nyersanyag-kitermelési projekteket, mert nem akarták, hogy a helyi lakosságot és a természetet mérgezze, de mivel a társaságok haszonhoz való joga felülmúl minden más jogot, beperelték az államokat az elveszett jövőbeli nyereségek miatt. És a döntőbíróságok általában a nagy táraságoknak adnak igazat.

Az is a hatékony lobbizás eredménye, hogy minimális adót fizetnek a bolygóromboló nyereségeikből. Közben intenzív agymosás által elérték azt, hogy sok ember a nagy vagyon megadóztatását még mindig negatívan látja, mert azt hiszi, hogy akkor az ő középosztályi „vagyonát” is megadóztatnák.

Ezt a játékot addig fogják játszani, amíg az óriási társaságokból és tulajdonosaikból ki nem alakulnak az új uralkodó családok, és létrejön a neofeudalizmus. A mai technológiával nagyon könnyen sakkban lehet tartani a lakosságot. Felügyelni lehet minden mozdulatát. És ha belegondolunk, hogy szinte már mindenki el van adósodva egy banknak, vagy lakbért fizet egy „földesúrnak”, akkor már látni lehet a feudális struktúrák kialakulását.

Ha csökkenteni akarjuk az egyenlőtlenséget, kisvállalkozókkal nyüzsgő kapitalizmust és pezsgő, fenntartható demokráciát akarunk, akkor szabályozásokra és vagyonadóra van szükségünk.